Vezetés - 3. óra

(Figyelem! Önálló történet, nem az Élőhalottak folytatása!)

            Soha semmi bajom nem volt az esővel. Sőt, kimondottan szeretem azokat a taknyos őszi napokat, mikor a diákok szitkozódnak, hogy a padban kell megrohadni, és egyszerre tőr rá mindenkire a depresszió, és az öngyilkosság gondolata. Élveztem, ahogy egy kis eső feldobja a napomat, elmossa az emlékeimet, a gondolataimat, és a hűvös szél teljesen kitisztítja a fejemet.
Az év bármely percében el tudtam volna viselni egy két hosszabb, rövidebb zivatart. Egyedül aznap reggel szitkozódtam, hogy mégis miért kell már megint esnie? Nem is olyasmi zavart, mint hogy szarrá ázok, vagy, hogy a magas páratartalomtól duplájára göndörödik az eléggé hullámos hajam. A legnagyobb bajt az jelentette, hogy a hátsó ablak teljesen bepárásodott, így nem láttam kifele semmit. Hogy az a….! Nagy volt a kísértés, hogy kiszálljak, és letöröljem, de mire visszaültem volna, ugyan olyan párás lett volna már megint az a nyavalyás ablak. Fordulhattam én hátra, ha mögöttem jön egy traktor valószínű még azt sem vettem volna észre.

            Imádtam az ilyen váratlan helyzeteket, de ezalatt a pár óra alatt hozzászokhattam volna, hogy az élet, főleg a vezetés, tele van váratlan helyzetekkel, amit nem tudok elkerülni, bárhogy is akarom. Megpróbáltam nem fújtatni, mint a lovak a boldogságtól, hogy a párás ablak mennyire hátráltat a munkámban. Ennek ellenére természetesen eljátszottam, mintha minden tiszta lenne, hogy hátrafordultam, és néztem hátra, miközben a perifériás látásom szélén ott volt a jobb oldali visszapillantó tükör, és közben ott próbáltam sasolni a terepet, mennyire tekerjem el a kormányt, hogy ne menjek át a túlsó sávba, és ne menjek le az útról.

Ami a legjobban megdöbbentett az az volt, hogy tökéletesen betolattam a kis utcába, még a rossz látási viszonyok ellenére is, pláne, hogy még így nem igazán tolattam be egymagam sehova. A sebességet nullába tettem, mikor meg kellett állni, majd kész voltam az elindulásra.

Én igen. Az autó nem.
„Mi a jó Isten van már?”

Mérgelődtem magamban. Nyomom, nyomnám a gázt, és sehova nem megyünk, a fordulatszám sem nő. Rögtön beugrott. A sebességkart ugyan nullába tettem, de elindulás előtt egyesbe is kéne tenni. Benyomtam a kuplungot, majd váltottam, és máris eltudtam indulni. Kicsit azért örültem, hogy végre egymagam jöttem rá, mi a hiba, de abban a szent pillanatban kisebb sikeremnek nem maradt idő örülni.

            Lassan haladtam a lejtőn fölfele, mikor szólt a mellettem ülő középkorú oktatóm, hogy álljunk meg, és próbáljak meg ismét elindulni a lejtőn. Az első ami beugrott az természetesen nem a feladat megoldásának a kulcsa volt, hanem, hogy hogy a fenébe csináltam ezt a műveletet mindössze 5 perccel ezelőtt? Emlékeim foszlányaival próbáltam dolgozni. Lefékeztem a kocsit, nehogy elkezdjünk visszafele gurulni, mert szerintem egyikőnk sem örült volna neki. Igazság szerint nem tudom, hogy a férfi akadt-e volna jobban ki a bénaságomon, vagy én, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy én hamarabb a falnak mentem volna. Behúztam a kéziféket, majd áttettem a jobb lábamat a gázpedálra. A motort 1500-ig kipörgettem, majd a kuplung felengedésével a mutató visszaesett 1000-re. Kioldottam a kéziféket, a kocsi pedig lassan döcögött át a nedves vasúti síneken…

Élőhalottak - 1. fejezet: A tükör nélküli kastély

1988

- Ámulatos! – áradozott az egyik turista, majd megnyomta a felvétel gombot, és a vaku majdnem megvakított mindenkit.

A kis csoport lelkendezve pásztázta végig a vár minden egyes szegletét. Az idegenvezető egy fiatal csinos nő volt, hosszú göndör szőke hajjal, kék szemekkel, domború csípővel és mellekkel, szóval egy olyan teremtés, akin minden férfinek megakadt a szeme. A 20-as éveiben levő nő lelkesen áradozott minden egyes amőbáról, ami csak a szem elé tárult. Akcentusából kiérezhető volt a havasalföldi nyelvjárás, de ez csak előnyére vált ebben a szakmában, ugyanis így tette élvezetessé a sok óra monológot, amit mindig elmondott a kedves turistáknak. Az idegenvezető magabiztosan lépdelt magassarkú cipőjében, melynek minden egyes koppanása visszhangzott a szinte üres helyiségekben.
A csoport lelkesen vette szemügyre a díványt, majd minden egyes XV. Századbeli kézzel írott kódexet, melyek a magas polcokon foglalták a helyüket. Az alig eltelt 500 év alatt az iratok még mindig hibátlannak tűntek, csak úgy, mint a bútorok, és minden más, ami a kastélyban volt. Meg sem látszott fél évezred múlása.
- Úrnőm, vendégek érkeztek – lépett be a szobába Amelia két kopogtatás után.
Rosalie egy vörös bársonnyal borított karosszékben ült. Veszélyessége ellenére a kandallóban táncoló lángokat fürkészte, agyát elöntötte a semmiség fogalma. Nem gondolt semmire, mert nem is tudott. Nem volt ember, akit az érzelmei irányítsanak, és ilyesmi csekélységeken gondolkozzon. De abban biztos volt, hogy mindennek megvan a maga helye.
67 év eltelte után is az arca előtt égtek a képek, amikre fittyet kellett volna hánynia, de nem tudta elfelejteni, az apja jéghideg semmitmondó arcát, és a szívéből kiálló karót. És még mindig nem értette, miért ért neki ennyit egy nő? Feladta az emberi mivoltát, eladta a lelkét az ördögnek, csak hogy később elveszítse a szeretett nőt, és örökké szenvedjen? Ostobaság!

A nőt gondolatai közül Amelia kopogása zökkentette ki. Hál’ Istennek!

- Vendégek? – kérdezte, majd felállt a székből és szolgája felé fordult – Akkor kellőképpen kell fogadni őket, nem? – azzal a nő szemei vörösen kezdtek el szikrázni, ami csak egyet jelentett, aki a kastélyban van, az már nem megy el innen soha – Hozd a kedvenc ruhámat! Jól akarok kinézni a vendégeink előtt!
- Igenis, asszonyom! – azzal meghajolt uralkodója előtt, és arcára egy ördögi mosoly ült ki.
A csoport lassú léptekkel haladt végig a szűk folyosón, melyen egy vörös szőnyeg futott végig. A szürke falakon festett képek lógtak, valószínű a Gróf életéből egy-egy pillanat.

- Hű! – mondta egy férfi, aki megállt az egyik előtt, és csodálta a képet.
A vásznon egy fiatal pár volt látható, a bal oldali magas férfi öltönyben bizonyára Drakula lehetett, a jobb oldali nő meg valamiféle rokona, vagy szerelme. Legalábbis ezt olvasta le az örömmel teli arcokról.
- Ez a kép még az 1470-es évek idején készült. Drakula állítólag beleszeretett Mátyás király húgába. Mikor a király megtudta a férfit kitiltotta Budáról, ezután kezdett el Drakula bujdosni.
A csendet egy lassú ütemben tapsoló alak törte meg, aki a fal árnyékában állt. A taps közben félelmetesen mosolygott, majd fogait villogtatta.
- Brávó! Brávó! – mondta még mindig tapsolva, majd kilépett a fal árnyékából – Gyönyörű mesével etetik a népet! Azért maguk mégsem olyan okosak, mint amire számítottam.
A szőke nő és a férfi ereiben meghűlt a vér, amint a harmadik félt nézték. Habár nem nézett a szemükbe, a megjelenésében mégis volt valami taszító, ami azt kiáltotta „futás!”, de ők csak álltak egy helyben, és földbe gyökerezett a lábuk.
- Mi-miért? – hebegte végül a nő, majd magához szorította a kezében levő mappát, úgymond, védekezés képen.
- Ugyan, ugyan, ugyan! A kép 1490-ben készült – kezdte Rosalie – A képen lévő emberek egy szerelmes párt alkottak, melyet csak a halál választott ketté. Mellesleg, Drakula valóban szerette Mátyás húgát, és ő is szerette Drakulát. Oly annyira, hogy képes volt feladni sötét mivoltát, és katolikus vallást vett fel, hogy elvehesse Rosemarie-t. Ez persze titokban történt, a szem elé csak annyi került, hogy ők szerelmesek egymásba. Ezután Mátyás beakarta börtönözni Drakulát, de nem tudta. Ugyanis ő már addigra eladta a lelkét az ördögnek – mondta, majd félelmetesen mosolygott, melytől minden megfagyott a két emberben – Na és persze megszöktette Rosemarie-t, és elhozta ide, a birtokára, és szerelmesen éltek. Vannak dolgok melyeket nem értek, de úgy vélem sosem fogom megérteni. De ha azt nézem, Drakula még hús vér ember volt, mikor Rose-ba szeretett, majd ezután adta el a lelkét, ez egészen más. Mégis vannak kételyeim, de ez már az én dolgom.
- Honnan veszi ezt a sületlenséget? – kérdezte a férfi, miután végighallgatta a nevetségesnek tűnő mesét.
- Hogy honnan? – azzal annyira közel lépett hozzájuk, hogy szinte a fülükbe suttoghasson – Drakula gróf lánya vagyok!
Ahogy az utolsó szavak elhagyták a száját szemei vörösen izzottak, hosszú fekete haja fehérré változott. Éles körmeivel felhasította a két alak nyakában dobogó ütőeret, majd hátat fordítva nekik hagyta, hogy a földre rogyjanak.
- A tiéd lehet, Amelia! Nekem van egy kis elintéznivalóm – mondta a vámpír, az árnyékban megbújó lénynek, majd tovább haladt a folyosón, a díszterem felé.
Am alaposan szemügyre vette a holttesteket, majd úgy döntött, hogy elfogyasztja. Nem akarta, hogy Úrnője válogatósnak higgye, így is épp eleget köszönhetett neki. Először is, hogy nem dobta ki őt, mikor Drakula meghalt, másodszor, hogy Rosalie megmentette az életét még 300 évvel ezelőtt egy véres éjszakán, amikor a családját kiirtották, és talán a fajtáját is. Nem vámpír volt, viszont ugyanúgy természetfeletti lény, úgynevezett succubus. Egy olyan lény, melynek termete alig nagyobb 150 cm-nél, karmai hosszúak, élesek. A legnagyobb dolog mégis a szárnyakat jelentette, amiket bármikor használhatott, így levegőharcban elég jó volt.

- Hölgyeim, és Uraim – kezdte el Rosalie, majd a vendégekre nézett – legyenek üdvözölve a kastélyban! Sajnálattal Drakula gróf ma nem tud velünk tartani, de remélem, kárpótolhatom önöket ezzel az ínyencséggel, amit feltálaltunk. Bízom benne, hogy ízleni fog maguknak!
Azzal a nő széttárta a kezét, és a szabad ülőhelyekre mutatott a hosszú asztal körül. A vörös-fekete fodros ruhájában még magabiztosabbnak tűnt, és szebbnek, mint valaha. Hollófekete haja pedig vízesés szerűen omlott csupasz vállaira. Vörös ajkai pedig mindenki figyelmét felhívták. A csoport tagjai moccanni sem bírtak.
- Ugyan kérem, jöjjenek közelebb! – törte meg a csendet, ismét a nő, majd felállt a székből, és most már teljes egészében ott állt a turisták előtt. Minden kétség nélkül tudták, hogy egy fenevaddal állnak szemben, és nem tehetnek ellene semmit.
Rosalie odament egy férfihoz, majd végigsimított a frissen borotvált arcán, majd keze a nyakára, és a lüktető ütőérre siklott.
- Hm – morogta, majd lehajolt, végignyalt a bársonyos bőrfelületen, és szépen lassan belemélyesztette a fogait.
A vér végigfolyt az állán, majd nagyokat kortyolt a nyakból, és élvezte a friss szagot.
A turisták megrökönyödve nézték a jelenetet. Két nő azon nyomban elájult, de senki nem zavartatta magát, hogy segítsen nekik. A termet elöntötte a félelem szaga.
- Vámpír – suttogta halkan egy férfi, majd üvölteni kezdett, mikor eljutott az agyáig a tudat – VÁMPÍR!!!
Azzal a csoport elkezdett rohanni kifelé. Amint a küszöbhöz értek a kétoldalú ajtó becsapódott előttük, és ezennel a kastély foglyaivá váltak.
- Ugyan kérem, hova sietnek? Azt hiszik ennyivel beérem? – kérdezte Rosalie, miután a kiszívott halott tetemet a földre hajította, és tett pár lépést az idegenek felé – Ugyan, ne féljenek tőlem! Mire megéreznék a fájdalmat, addigra már mind halottak lesznek.
Ha valami jót tanult Rosalie az apjától az az emberek kivégzése volt. Pontosan tudta hogyan váltsa ki az érzéseket másokból. Majdnem olyan volt, mintha megbabonázná az embereket. A lány szeme elvörösödött és az ebédlőt sötétség töltötte meg, amitől még jobban megrémültek a turisták.

            Egy kar mozdulatra mindenki a földön hevert eszméletlenül. A nőnek elég volt az az egy áldozat is, nem volt szüksége többre. Ellenben…
- Amelia! – kiáltotta, majd a szolga azon nyomban ott termett mögötte.
- Úrnőm?
- Vidd ezeket a testeket a kriptába!
- Igenis!
- Azaz…
-Hm?

- Egy férfit vigyél a szobámba!
A succubus kíváncsi tekintettel nézett Úrnőjére. Még sosem kérte ilyenre, és tudta, hogy Rosalie-nek nincs szüksége ilyen fajta kielégítésre. De mégis akkor mi dolga van azzal a férfival, ha nem rabszolgának akarja?
- Egy férfit? – kérdezte Amelia, nem-e csak rosszul értett valamit.
- Meg tudod tenni, vagy sem?! – gurult be a vámpír, majd elhagyta a termet.
- Igenis, Úrnőm! – mondta, de akkorra az Úrnője már nem hallotta.