Vezetés - 3. óra

(Figyelem! Önálló történet, nem az Élőhalottak folytatása!)

            Soha semmi bajom nem volt az esővel. Sőt, kimondottan szeretem azokat a taknyos őszi napokat, mikor a diákok szitkozódnak, hogy a padban kell megrohadni, és egyszerre tőr rá mindenkire a depresszió, és az öngyilkosság gondolata. Élveztem, ahogy egy kis eső feldobja a napomat, elmossa az emlékeimet, a gondolataimat, és a hűvös szél teljesen kitisztítja a fejemet.
Az év bármely percében el tudtam volna viselni egy két hosszabb, rövidebb zivatart. Egyedül aznap reggel szitkozódtam, hogy mégis miért kell már megint esnie? Nem is olyasmi zavart, mint hogy szarrá ázok, vagy, hogy a magas páratartalomtól duplájára göndörödik az eléggé hullámos hajam. A legnagyobb bajt az jelentette, hogy a hátsó ablak teljesen bepárásodott, így nem láttam kifele semmit. Hogy az a….! Nagy volt a kísértés, hogy kiszálljak, és letöröljem, de mire visszaültem volna, ugyan olyan párás lett volna már megint az a nyavalyás ablak. Fordulhattam én hátra, ha mögöttem jön egy traktor valószínű még azt sem vettem volna észre.

            Imádtam az ilyen váratlan helyzeteket, de ezalatt a pár óra alatt hozzászokhattam volna, hogy az élet, főleg a vezetés, tele van váratlan helyzetekkel, amit nem tudok elkerülni, bárhogy is akarom. Megpróbáltam nem fújtatni, mint a lovak a boldogságtól, hogy a párás ablak mennyire hátráltat a munkámban. Ennek ellenére természetesen eljátszottam, mintha minden tiszta lenne, hogy hátrafordultam, és néztem hátra, miközben a perifériás látásom szélén ott volt a jobb oldali visszapillantó tükör, és közben ott próbáltam sasolni a terepet, mennyire tekerjem el a kormányt, hogy ne menjek át a túlsó sávba, és ne menjek le az útról.

Ami a legjobban megdöbbentett az az volt, hogy tökéletesen betolattam a kis utcába, még a rossz látási viszonyok ellenére is, pláne, hogy még így nem igazán tolattam be egymagam sehova. A sebességet nullába tettem, mikor meg kellett állni, majd kész voltam az elindulásra.

Én igen. Az autó nem.
„Mi a jó Isten van már?”

Mérgelődtem magamban. Nyomom, nyomnám a gázt, és sehova nem megyünk, a fordulatszám sem nő. Rögtön beugrott. A sebességkart ugyan nullába tettem, de elindulás előtt egyesbe is kéne tenni. Benyomtam a kuplungot, majd váltottam, és máris eltudtam indulni. Kicsit azért örültem, hogy végre egymagam jöttem rá, mi a hiba, de abban a szent pillanatban kisebb sikeremnek nem maradt idő örülni.

            Lassan haladtam a lejtőn fölfele, mikor szólt a mellettem ülő középkorú oktatóm, hogy álljunk meg, és próbáljak meg ismét elindulni a lejtőn. Az első ami beugrott az természetesen nem a feladat megoldásának a kulcsa volt, hanem, hogy hogy a fenébe csináltam ezt a műveletet mindössze 5 perccel ezelőtt? Emlékeim foszlányaival próbáltam dolgozni. Lefékeztem a kocsit, nehogy elkezdjünk visszafele gurulni, mert szerintem egyikőnk sem örült volna neki. Igazság szerint nem tudom, hogy a férfi akadt-e volna jobban ki a bénaságomon, vagy én, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy én hamarabb a falnak mentem volna. Behúztam a kéziféket, majd áttettem a jobb lábamat a gázpedálra. A motort 1500-ig kipörgettem, majd a kuplung felengedésével a mutató visszaesett 1000-re. Kioldottam a kéziféket, a kocsi pedig lassan döcögött át a nedves vasúti síneken…