El innen...

            Az eső elmosta a tájat, amint az autóbusz elhagyta a város határát. Azé a városét, ahol 19 évig éltem. Valahol mindig is ott bujkált bennem, hogy egy nap itt hagyom ezt a kócerájt, és új életet kezdek. Hogy egy nap a tűzbe vetem a rajzaimat, a fotóalbumot, és ezzel együtt minden emléket.

Sosem tartoztam ezek közé az emberek közé. Ezt már akkor is tudtam, mikor életemben először léptem be az iskola kapuin. Az idővel ez az érzés csak egyre inkább erősödött. Tudtam, hogy ujjal mutogatnak rám, csak mert máshogy gondolkodom, máshogy viselkedem. Évekig küzdöttem, hogy beilleszkedjek a társadalom rétegébe, de nem sikerült. Pedig nem voltam más, mint a többi, sőt, elbújhattam volna közöttük, olyan voltam, mint egy a sok diák között. Nem voltam se magasabb, se alacsonyabb, se sovány, se kövér, se szép, se csúnya, se buta, se túl okos. Egyszerűen csak egy kislány voltam, rövid barna hajjal, de úgy gondolom, ezért még nem köveznek meg senkit. Az általános végével kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is olyan leszek, mint a többi lány. Talán épp ezért már nem is erőlködtem annyit. Beburkolóztam a saját kis világomba, elzárva az embereket, és útnak eresztettem a fantáziámat, amit soha senki nem értett meg, és nem is fog.

A helyzet nem változott a gimnáziumban sem. Csak a hely volt más, de az addigi életem ugyanúgy folytatódott. 15 voltam, mikor először felmerült bennem, hogy eltűnök innen a jó büdös francba, magam mögött hagyva mindent. Mi veszíteni valóm lenne? Semmi, és annál többet nyernék. Magam mögött hagynám a múltam, az életem, azt aki vagyok, az álmatlan éjszakákat, és a szépnek nem nevezhető gyermekkoromat.

Eredetileg úgy terveztem, hogy egy nap motorra vágom magam, lecsapom a plexit, és elhajtok szó nélkül. Aztán az élet úgy adta, hogy nem sikerült sem motort vennem, se jogsit szereznem. De most, hogy belegondolok, a busz mégiscsak jobb ötlet volt. Felszálltam hát az első járatra, ami előttem volt, mikor beértem az állomásra. Majd az élet visz arra, amerre vinni akar.

Semmit nem hoztam magammal, az irataimon kívül. Úgy gondoltam, arra azért mégiscsak szükség lehet. A mostani göncömtől is majd megszeretnék válni, és idővel venni újakat. A hajamat valószínű lefogom vágatni vállig, és befestetem, de ezzel még ráérek majd akkor foglalkozni. A legfontosabb, hogy ha megérkezek minél hamarabb találjak munkát, és házat.

Emlékszem, hogy a telefonomat, és a lakáskulcsomat is az asztalon hagytam. És egy rövid levelet, amelyben elbúcsúztam mindenkitől, akik fontosak a számomra, a családomtól. Tudom, most biztos nagyon haragudhatnak, az édesanyám inkább ideges, de nem volt más választásom. Remélem, egy nap majd megfog bocsájtani, és megérti miért szálltam fel arra a járatra.

            Négy évet vártam erre a napra és végre eljött. 19. nyaram 33. napján telt be a pohár. Nem voltam ideges, se rosszkedvű. Egyszerűen csak ültem az ablakpárkányban, és néztem az elballagó bárányfelhőket, amik messzebbre vittek, mint bármi más. Abban a szent pillanatban született meg bennem a korszakalkotó ötletem, hogy lelépek.

Magam sem tudom, mi ütött belém. Jó, persze, valahol az ember mindig arra gondol, hogy elmegy. Kétféle ember van, aki mindig azon gondolkodik, hogy megteszi, de sosem meri megtenni, és akinek egy nap a töke tele lesz a világból, felszáll a járatra, a sofőrre mosolyog, és ledobja magát a hátsó ajtóhoz legközelebbi helyre. Mindig is éreztem, hogy lépnem kell, de sosem hittem volna, hogy valójában ezt megmerem csinálni.

            Elmélyedtem a gondolataimban. A délutáni nap sugarai átszűrődtek a sötét felhőkön, miután elállt az eső. A kinti világot elemezve pedig, egy idegen tükörképe nézett rám. Valakié, aki mindig is lenni akartam...

Élőhalottak - 1. fejezet: A tükör nélküli kastély (folyt.)

            A férfi lassan kinyitotta a szemeit. A pupillája lassan hozzászokott a sötéthez, csupán a sarokban égő tűz fénye töltötte be a szobát. Miután kevésbé forgott vele a világ hirtelen talpra állt, amit egy pillanatra meg is bánt, hisz majdnem visszahuppant a földre. Körültekintett. Egy átlagos középkori hálószobára ismert fel, amit eddig csak könyvekben látott. Finom bársonnyal borított fotel, puha szőnyeg, óriási függönyök, és egy két személyes franciaágy, ami valószínű még a XIX. Századból való. A szobában nem sok minden volt. Ami felkeltette az érdeklődését az a sarokban levő törött tükör volt, ami volt legalább 200 éves, ha nem több. Odalépett hozzá. A saját képe tekintett vissza, habár mire is számított?

- Csak nem tetszik a látvány? – kérdezte egy hang közvetlen mögötte, mire a férfi megpördült, és egy gyönyörű nő állt közvetlen előtte.
- De hogyan? Hisz…
- Nem láttál a tükörben? Eljöttél Drakula várába, és semmit sem tudsz a vámpírokról. Emberek. Azt hiszitek, ez az egész le van tudva annyival, hogy vért iszunk. Ugyan miért láttál volna engem a tükörben? A vámpíroknak nincs lelkük, mivel halottak.
A férfinek minden az eszébe jutott. Ahogy a nő kiszívta egy embertársukból a vért, az összeaszalódott testet meg a földre hajította. Ahogy becsapódott előttük az ajtó, és eltűnt az utolsó kiút is. Ahogy mindannyian a földre hulltak eszméletlenül. De ahogy ott állt előtte abban a pillanatban a nő, nem tudta elhinni, hogy egy ilyen gyönyörű teremtés képes lenne ilyenekre.
- Mit akar? Nem volt elég, ahogy azt a férfit megölte? Hol vannak a többiek? – kérdezte követelőzően.
- Ehhez meg mi köze van?
A nő leült a fotelbe, majd keresztbe tette a lábait. Hosszú fehér haja a csupasz vállára hullott. Szeme borostyán világított, amit a sötétben is jól kilehetett venni.
- Van egy ajánlatom – kezdte.
- Miféle ajánlat?
- Én elengedem magát, maga pedig szétkürtöli ott ahonnan jött, hogy él még egy vámpír Drakula kastélyában. Maga életben marad, élheti tovább a szánalmas életét, én meg… Az legyen az én dolgom!
A férfi elgondolkodott az ajánlaton. A vámpír csak így önként elengedi, és nem kér cserébe semmit. Túl hihetetlen ajánlat. Tálcán kínálják fel neki a szabadságát.

- A többiek? – kérdezett rá, hátha megtud valamit róluk.
- Felajánlom magának a nyomorult életét, maga pedig a többiekkel foglalkozik? De ha már ennyire tudni akarja, a többiek már halottak. Két napja. Mindenki. Az idegenvezetőn keresztül a legkisebb amőbáig, bacilusig minden. Remélem érti.
A férfi megtántorodott e szavak hallatán. Hogy mindenkivel végzett volna ez a nő. És csak ilyen nyersen közli.
- Élek az ajánlattal – rebegte, és imádkozott, hogy csak egyszer az életben kijusson innen.
- Akkor távozhat! – mondta Rosalie hűvösen.
Azzal a férfi mint a nyúl kirohant a teremből, az ajtó nagy morajjal csapódott be mögötte.
Rose felállt, majd a törött tükörhöz lépett, hogy belenézzen.
Egy vámpírnak nincs tükörképe. Mivel lelke sincs…