Vigyázz magadra!

A neoncső villogott, amint apám az utolsó holmijait pakolta be a kisméretű sporttáskába. Gyors pillantást vetett a táska tartalmán, majd elgondolkodott, kell e még valami. Nem tudta mennyi időre megy, hova, és mi lesz a dolga, de mennie kellett. Nem lehetett ennek a pillanatnak örülni. Mikor este 22-kor felhívják az embert azzal, hogy kapja össze a sátorfáját, mert menniük kell messzire segíteni. Ez várható volt, de alig 5 óra alatt eléggé gyors. Apa végül behúzta a táska cipzárját, amit alig tudott, mivel úgy tele volt pakolva a ruháival, iratokkal, hálózsákkal. Egy gyors hívást dobott kolegája felé, miben megkérdezte, tele van e a busz, majd a készüléket visszacsúsztatta az övén levő kopott tartóba. Anyám csak állt, karba tett kézzel, és nézte, amint a férje hurcolkodik. Nem is tudott mást tenni. Tudta, hogy apámat keményfából faragták, de ennek ellenére aggódott. Meg aztán, újból mennie kellett, talán napokra, olyan helyre, ahol nem is volt térerő. Szívem szerint én is összecsomagoltam volna, és mentem volna. Nem törődtem volna sem azzal, hogy fiatal vagyok, sem azzal, hogy lány, sem azzal, hogy gyenge. Olyan késztetést éreztem, mint még soha.

Apám felém fordult, majd az arcomra nyomott búcsúzóul egy puszit – Vigyázz anyátokra!
Nehéz volt, de kicsit mosolyra húzódott a szám, és bólintottam. Lehet, hogy nem fiúnak születtem, mint azt várták, de kiélvezhettem az elsőszülött jogát. Apám úgy intézte hozzám a szavait, mintha egy vasból kovácsolt férfi lennék, aki képes megvédeni az anyánkat, és a családot.
Kijjelebb kísértük. Végignéztük, amint felhúzza magára a feketére bokszolt munkáscipőjét. Még a kabátot is segítettem neki feladni, mivel alig találta az ujját. Az udvarra érve a motorra tette a táskáját, és a túlélő csomagját, amit az imént készítettünk neki össze, szendvics, víz, étel, ami kell. Tanácsomra hátraviharzott a gumicsizmáért. Az ember sosem tudhatta, mikor lesz rá szükség. Még az is lehet, hogy ő is beáll segíteni a gátépítésben, és akkor jól jöhet egy pár gumicsizma.

Magamhoz öleltem apámat, amitől anyám elérzékenyült.

Végül megpaskoltam a férfi vállát – Ügyes fiú legyél ám! – mondtam, amitől apám csak halkan felkacagott.
Majd félreálltam az útjából, és kitolta előttem a Peageau (pözsó) motorját. A kapuban megcsókolta anyámat, majd felült a motorra. A majdnem 23 óra ellenére lég kellemes idő volt. Egy szál trikóban sem fáztam, vagy csak nem törődtem a hideggel. De arra emlékszem, hogy már sokadik éjszaka óta ez volt az első alkalom, hogy a csillagok látszódtak az égen.

            Apa a lyukba dugta a kulcsot, majd megpróbálta beindítani. Úgy hetedjére próbálkozott, mikor a motor végre felbőgött. A hátsó lámpa vörös fényei majd kisütötték a szememet. Végül apu intett, lecsapta a plexit, és meghúzta a gázt. Az utca közepén a szerkezet ismét leállt, majd a következő indításkor már eleven volt a motor.

Hallottam, amint kikanyarodott, majd megvártam, míg a motor hangja elveszik a késő esti szélben…

(Megtörtént este alapján)

Kettőnk kardja

Vajon milyen érzés lehetett, mikor egy démonba döfte a kardját, markolatig? Mindent beterített a mocsok. Biztos nem volt a legjobb, amint egy olyas valamit kell megölnie, amivé lassan vált. Bárcsak akkor nem lettem volna olyan önző, magamnak való. Nem azzal kellett volna törődnöm, hogy egyre erősebb legyek.

Észre kellett volna vennem téged. Akkor még nem volt késő. De egyre csak arra buzdított, hogy váljak minél jobb harcossá. Már értem miért akartad ennyire. Tudtad, hogy eljön a nap, mikor már nem leszel mellettem, és meg kell védenem magamat. Nem csak magamat… A falunkat. Már értem, miért bántál velem olyan keményen. Arra készítettél fel, amit enélkül nem tudtam volna megtenni. És még ma sem tudom, hogy tettem.

Megfogtad a kezem, amiben a kardot tartottam, és arra kértél, hogy végezzek veled. Tudtam, tudtam, hogy mivé válhatsz, de még így sem tudtalak megölni. Majd rántottál egyet rajtam, és a kard markolatig hatolt, majd átszúrta a testedet. Addig a napig nem tudtam, mit jelent igazán ölni, vagy elveszteni valakit. Te tanítottál meg rá. Te tanítottad meg, hogy hogy forgassam a kardot, hogy védjem meg magam, és hogy hogyan szeressek.

A kezemben lógó kardomra pillantottam. Láttam az élén a tükörképem, majd az ő szemeit. Nehéz egy olyan kardot használni, ami az ő keze által készült, és minden erejét, akaratát ebbe a fegyverbe ölte bele, csak hogy az én kardom egy különleges kard legyen.

Ezzel nem csak egy remek eszközt adtál a kezembe, hanem egy rettenetes súlyt tettél a vállaimra. Minden nap szembesülnöm kell a történtekkel, és arra kell gondolnom, hogy véghezviszem azt, amit te akartál.

Szorosan megmarkoltam a fegyveremet, majd a földbe szúrtam, amekkora erővel csak bírtam. A naplementében, a virágok közt, a tengerre néző szikla tetején ott fénylett a kardunk. Egymás mellett…