A neoncső villogott, amint apám
az utolsó holmijait pakolta be a kisméretű sporttáskába. Gyors pillantást
vetett a táska tartalmán, majd elgondolkodott, kell e még valami. Nem tudta
mennyi időre megy, hova, és mi lesz a dolga, de mennie kellett. Nem lehetett
ennek a pillanatnak örülni. Mikor este 22-kor felhívják az embert azzal, hogy
kapja össze a sátorfáját, mert menniük kell messzire segíteni. Ez várható volt,
de alig 5 óra alatt eléggé gyors. Apa végül behúzta a táska cipzárját, amit
alig tudott, mivel úgy tele volt pakolva a ruháival, iratokkal, hálózsákkal.
Egy gyors hívást dobott kolegája felé, miben megkérdezte, tele van e a busz,
majd a készüléket visszacsúsztatta az övén levő kopott tartóba. Anyám csak
állt, karba tett kézzel, és nézte, amint a férje hurcolkodik. Nem is tudott
mást tenni. Tudta, hogy apámat keményfából faragták, de ennek ellenére
aggódott. Meg aztán, újból mennie kellett, talán napokra, olyan helyre, ahol
nem is volt térerő. Szívem szerint én is összecsomagoltam volna, és mentem
volna. Nem törődtem volna sem azzal, hogy fiatal vagyok, sem azzal, hogy lány,
sem azzal, hogy gyenge. Olyan késztetést éreztem, mint még soha.
Apám felém fordult, majd az arcomra nyomott búcsúzóul egy
puszit – Vigyázz anyátokra!
Nehéz volt, de kicsit mosolyra húzódott a szám, és bólintottam. Lehet, hogy nem fiúnak születtem, mint azt várták, de kiélvezhettem az elsőszülött jogát. Apám úgy intézte hozzám a szavait, mintha egy vasból kovácsolt férfi lennék, aki képes megvédeni az anyánkat, és a családot.
Kijjelebb kísértük. Végignéztük, amint felhúzza magára a feketére bokszolt munkáscipőjét. Még a kabátot is segítettem neki feladni, mivel alig találta az ujját. Az udvarra érve a motorra tette a táskáját, és a túlélő csomagját, amit az imént készítettünk neki össze, szendvics, víz, étel, ami kell. Tanácsomra hátraviharzott a gumicsizmáért. Az ember sosem tudhatta, mikor lesz rá szükség. Még az is lehet, hogy ő is beáll segíteni a gátépítésben, és akkor jól jöhet egy pár gumicsizma.
Nehéz volt, de kicsit mosolyra húzódott a szám, és bólintottam. Lehet, hogy nem fiúnak születtem, mint azt várták, de kiélvezhettem az elsőszülött jogát. Apám úgy intézte hozzám a szavait, mintha egy vasból kovácsolt férfi lennék, aki képes megvédeni az anyánkat, és a családot.
Kijjelebb kísértük. Végignéztük, amint felhúzza magára a feketére bokszolt munkáscipőjét. Még a kabátot is segítettem neki feladni, mivel alig találta az ujját. Az udvarra érve a motorra tette a táskáját, és a túlélő csomagját, amit az imént készítettünk neki össze, szendvics, víz, étel, ami kell. Tanácsomra hátraviharzott a gumicsizmáért. Az ember sosem tudhatta, mikor lesz rá szükség. Még az is lehet, hogy ő is beáll segíteni a gátépítésben, és akkor jól jöhet egy pár gumicsizma.
Magamhoz öleltem apámat, amitől anyám elérzékenyült.
Végül megpaskoltam a férfi vállát – Ügyes fiú legyél ám! –
mondtam, amitől apám csak halkan felkacagott.
Majd félreálltam az útjából, és kitolta előttem a Peageau (pözsó) motorját. A kapuban megcsókolta anyámat, majd felült a motorra. A majdnem 23 óra ellenére lég kellemes idő volt. Egy szál trikóban sem fáztam, vagy csak nem törődtem a hideggel. De arra emlékszem, hogy már sokadik éjszaka óta ez volt az első alkalom, hogy a csillagok látszódtak az égen.
Majd félreálltam az útjából, és kitolta előttem a Peageau (pözsó) motorját. A kapuban megcsókolta anyámat, majd felült a motorra. A majdnem 23 óra ellenére lég kellemes idő volt. Egy szál trikóban sem fáztam, vagy csak nem törődtem a hideggel. De arra emlékszem, hogy már sokadik éjszaka óta ez volt az első alkalom, hogy a csillagok látszódtak az égen.
Apa a
lyukba dugta a kulcsot, majd megpróbálta beindítani. Úgy hetedjére
próbálkozott, mikor a motor végre felbőgött. A hátsó lámpa vörös fényei majd
kisütötték a szememet. Végül apu intett, lecsapta a plexit, és meghúzta a gázt.
Az utca közepén a szerkezet ismét leállt, majd a következő indításkor már
eleven volt a motor.
Hallottam, amint kikanyarodott, majd megvártam, míg a motor
hangja elveszik a késő esti szélben…
(Megtörtént este alapján)
Szia!
VálaszTörlésBocsi, hogy csak most válaszolok, kicsit lefoglalt a "Nagybetűs Élet" mostanában, de igyekszem ezentúl többet és érdekeset írni :)
Nagyon örülök, hogy tetszik a blogom! :)
Nézegettem a blogodat, a Buda vári labirintus nagyon érdekesnek tűnik. Nem tudom, talán egyszer osztálykirándulásnak szántuk volna, de mégsem oda mentünk, de már akkor is érdekesnek tűnt. Szó, mi szó egész hangulatos blogod van, és találtam sok jó bejegyzést :)