Vajon
milyen érzés lehetett, mikor egy démonba döfte a kardját, markolatig? Mindent
beterített a mocsok. Biztos nem volt a legjobb, amint egy olyas valamit kell
megölnie, amivé lassan vált. Bárcsak akkor nem lettem volna olyan önző,
magamnak való. Nem azzal kellett volna törődnöm, hogy egyre erősebb legyek.
Észre
kellett volna vennem téged. Akkor még nem volt késő. De egyre csak arra
buzdított, hogy váljak minél jobb harcossá. Már értem miért akartad ennyire.
Tudtad, hogy eljön a nap, mikor már nem leszel mellettem, és meg kell védenem
magamat. Nem csak magamat… A falunkat. Már értem, miért bántál velem olyan
keményen. Arra készítettél fel, amit enélkül nem tudtam volna megtenni. És még
ma sem tudom, hogy tettem.
Megfogtad a kezem, amiben a
kardot tartottam, és arra kértél, hogy végezzek veled. Tudtam, tudtam, hogy
mivé válhatsz, de még így sem tudtalak megölni. Majd rántottál egyet rajtam, és
a kard markolatig hatolt, majd átszúrta a testedet. Addig a napig nem tudtam,
mit jelent igazán ölni, vagy elveszteni valakit. Te tanítottál meg rá. Te
tanítottad meg, hogy hogy forgassam a kardot, hogy védjem meg magam, és hogy
hogyan szeressek.
A kezemben lógó kardomra
pillantottam. Láttam az élén a tükörképem, majd az ő szemeit. Nehéz egy olyan
kardot használni, ami az ő keze által készült, és minden erejét, akaratát ebbe
a fegyverbe ölte bele, csak hogy az én kardom egy különleges kard legyen.
Ezzel nem csak egy remek
eszközt adtál a kezembe, hanem egy rettenetes súlyt tettél a vállaimra. Minden
nap szembesülnöm kell a történtekkel, és arra kell gondolnom, hogy véghezviszem
azt, amit te akartál.
Szorosan megmarkoltam a
fegyveremet, majd a földbe szúrtam, amekkora erővel csak bírtam. A
naplementében, a virágok közt, a tengerre néző szikla tetején ott fénylett a
kardunk. Egymás mellett…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése