A tél első
hópelyhei hullottak körülöttem. Az ég felé fordítottam az arcomat, és hagytam,
hogy a pelyhek a véres arcomra hulljanak. Kezemből kicsúszott a vérben úszott
kard. Lehullt a hideg földre. Nem tudtam levenni a szememet a színtelen égről.
Ő jutott eszembe. Eszembe jutott az arca, amint követelte, hadd jöjjön. Nehéz
volt úgy néznek rá, és a torkának fognom a kardját, de nem tehettem mást. Még
az sem volt biztos, hogy én túlélem, nem akartam őt is bajba keverni. Sőt… Még
mindig nem biztos, hogy túlélem. Reggelre a méreg elöntheti a testemet, és
onnan már nem tudok visszafordulni. Nem lett volna túl szerencsés, amint látja,
hogy teljes egészében átalakulok, és egy olyan szörnyeteg válik belőlem, akit
ki kell végezni. Neki kellett volna megtennie. A puszta két kezével. Hagyott
volna megszökni inkább, de nem tudott volna végezni velem.
Istenem, mond, miért
kell mindennek így történnie? Miért?
Mennyi éjszakán át fohászkodtam Istenhez, hogy segítsen?
Hogy békére leljünk, és egy tökéletes világban élhessek vele? De az akaratom
egyre kevésbé akart beteljesedni, egyre inkább rosszabb lett. Így már nem csak
másokkal, de saját magammal is meg kellett küzdeni. Nem mehet így tovább, és ha egy nap akkor alakulok át, mikor Ő is a
közelemben van? Végeznem kell magammal, amíg nem késő!
Nem tudom,
miért, de nem tudtam elszakítani tekintetemet az égről. Annyira tiszta volt.
Pont, mint Ő.
Nem hagyhattam, hogy végignézze, amit csináltam. Öltem. És
ehhez nekem is részben átkellett alakulnom. Megrémült volna a látványtól, amint
végzek az ismerőseivel, akik már démonok voltak. Megakart volna állítani. A
vadászatnál ki kell iktatnunk az érzéseinket, és tudom, hogy ő erre nem lett
volna képes. Mindegy, hogy mit tettem, és miért. Lényeg, hogy az egykor általa
szeretett emberek most itt fekszenek a hóban, véresen, és démon képében…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése