Késő délutánra járt már. A nap
sugarai már csak a lombok alját világította meg, miközben a levegőt a kora őszi
csípős szél járta át. A lábai alatt ropogtak a kavicsok, amint végighaladt a
régi síneken. A hosszú barna haját összekócolta a szél, de nem törődött vele.
Sokszor sétált már a síneken, a nyári estéken, de sosem volt annyira szomorú,
mint akkor. Minden remény elhagyta, már azt sem bánta volna, ha jön egy mozdony
és halálra gázolja. Akkor legalább megszabadította volna a világot a
létezésétől.
Ekkor meghallotta a felé tartó
vonatot, és érezte a lába alatt a közeledését, amint a sínek egyre jobban
csörömpöltek. A masiniszta sípolt. A lány bágyadt tekintettel a mozdony orrára
nézett, farkasszemet a fénnyel. Ez volt, amit utoljára látott.
A következő kép, amit látott az a
kékes-lilás ég volt, amin már megjelent egy-két csillag. Érezte, amint a
mellhasát nyomja valami, és alig kapott már levegőt a nehéz súlytól. Megpróbált
felülni, amikor észrevette, hogy egy férfi nehezedik rajta. A fickó megmozdult,
majd megtámasztotta magát a kinyújtott karjain, és a lány arcát fürkészte. A nő
lélegzete elakadt. Mintha csak az álmából lépett volna vissza az életébe a
pasas, aki az imént akadályozta meg a halálát. Látta már őt valahol. Valahol,
de maga sem tudta megmondani hol, és miként. De tudta. Legbelül érezte, hogy
talán az előző életében már biztos látta. Ezeket a gyönyörű barna szemeket, a finom
szőrzetet a mellhasán, az izmos karjait, és a mosolyát, ami most is ott volt az
arcán, értetlenül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése