Az úton

       Három órája ülök a volán mögött, és tartunk egyenesen Virginia City felé, San Franciscóból. Én sem gondoltam komolyan a dolgot, hogy 244 mérföldet megteszek, az oldalamon egy lőtt sebű férfival, akinek a nevén kívül nem sokat tudok, még az életkorát sem, sem, hogy honnan származik. Annyit tudok, hogy egy nagy kereskedelmi cégnek egy fontos embere, és el kell juttatnom egy biztonságos helyre, ahol nem vadásznak rá. Kár, hogy későn figyelmeztettek. Ha nem szarakodnak annyit, talán megúszhattuk volna az egész délutáni ámokfutást épp bőrrel. Elsődleges feladatom, hogy amint beérünk, a legközelebbi városba elvigyem Robertet egy kórházba, ahol kiszedik a combjából a lövedéket, és lekezelik a sebet. A fickónak nem nevezheti ezt a napot tökéletesnek. A legközelebbi település félórányira fekszik északra. Reno Sparks-ban majd kiveszünk valahol egy szobát, és csak reggel tudunk tovább indulni Virginiába. Onnan már gyerekjáték lesz az egész. Meghúzzuk magunkat a cégünk egy ingatlanában, és várjuk a további utasításokat. Nem tudom, mit véthetett ez az ember, de csak úgy nem kezdenek el üldözni egy férfit. Mindegy, annyira nem érdekel, elvégre nem az információimért fizetnek, hanem hogy megvédjem az ügyfelemet. Jelenleg teljesen magamra vagyok utalva. A telefonom lemerült, a tartalék aku bedöglött, és már csak két táram maradt. Mindet el kellett használnom, mikor az autópályán üldöztek minket. Egyetlen segítségem a térkép, semmi több.

            A mellettem alvó férfi kb 30 lehet, de ebben sem vagyok teljesen biztos. Zöld szemekkel, kicsit hosszabb barna séróval, és borostyával. Végtére, nem néz ki rosszul. Az a típus, aki után megfordulnak a nők. Igazság szerint nem sokat kommunikáltunk, sőt egyáltalán semmit. Épp egy utcai csete-paté közben csíptem fel. Először nem akart hinni nekem, hogy én vagyok a testőre, de mikor felmutattam az igazolványomat beugrott mellém az anyósülésre. Akkor már meg volt lőve, szóval épp az utolsó pillanatban ugrottam be a képbe.

Mellesleg csupa vér lett a kárpit! Nem rég volt egy hétig a kocsim a szerelőnél, most meg vihetem a tisztítóba. Remek! Elvégre mindegy. Hozzászoktam már, hogy a munkám ezzel jár. Még mindig jobb, mint mikor egyszer üldözés közben borultam fel a kocsival. A jármű darabokra tőrt, szerencsére volt rá biztosításom, így meg tudtam javíttatni, emellett még hetekre a kórházba is kerültem, és a rossz kórházi kosztokon kellett élnem. Komolyan mondom, ott halálra éheztetik az embert! Hála az öcsémnek, aki minden harmadik nap benézett és hozott normális kaját.

            Már öt éve benne vagyok a szakmámban, és jónak mondhatom magam. Azt hiszem, kislány koromban is már nyilvánvaló volt, hogy engem nem plázacicának teremtett a jó Isten, hanem, hogy rendet tegyek. Ezalatt azt értem, hogy elég korán elkezdett érdekelni a harcművészetnek minden ága, és a fegyverek. Kétszer váltottam általánost, mert kicsaptak az agresszív természetemre hivatkozva. Pedig megérdemelték azok a fiúk! Sőt! Többet kellett volna akkor adnom nekik. A gimi idején már nem volt baj. Mindig egy olyan fordulóban kaptam el az illetőt, ahol nem volt tanár, így bizonyíték nem igazán volt ellenem, és igyekeztem olyan sérüléseket hagyni, ami fájt a srácnak, de nem látszott meg. Amint betöltöttem a 18-at megszereztem a fegyvertartásit. Mivel nagyon érdekelt ez az ág, ezért elhatároztam, hogy személyi testőr leszek, és be is vált. Igaz meg van a hátránya is.

Egyfolytában az emberem nyomában kell lennem, figyelnem kell minden egyes mozdulatát, ha lehet még a wc-re is el kell kísérnem. Akkor a legrosszabb, mikor egy hülyével áld meg a sors, aki hamarabb lövi le magát, mint az ellenségét. Ezek mellett nem igazán van magánéletem, de sokszor nem is bánom, úgysem tudnék egyedül mit kezdeni. Viszont sok helyre be tudok jutni, mivel mindenhol vannak kapcsolataim.

            Fáradtan Robertre pillantok, aki éppen valahol a virágos réten kóvályoghat az álmában. Szívből remélem, hogy a kórházig kihúzza valahogy, és nem kezd el ballagni a fény felé. A vérzést ugyan el tudtam állítani, de lőtt sebekkel még nem igazán volt dolgom, műteni nem tanítottak az iskolában, de majd kérvényezem, ha legközelebb arra járok. Kész mázli már az is, hogy a kocsimban mindig tartok egy komplett elsősegély dobozt, és annakidején felvettem a tantárgyat.

- Hol vagyunk? – kérdi Robert.
A szemében látom a fáradságot, és a fájdalmat.
- Kb 20 mérföldre Reno Sparkstól. Amint oda érünk elviszem egy kórházba, majd az éjszakát egy motelben fogjuk tölteni, és reggel folytatjuk az utunkat. Innen már csak 30 mérföld lesz Virgíniáig.
- Értem – mondja, majd egy pillanatra lehunyja a szemét – Megköszöntem már, hogy megmentett?
- Hm? Nem – válaszolom, majd ismét az útra szegezem a tekintetemet.
- Köszönöm!
Hangjában valami nagyon messzi dolog cseng. Kezdek aggódni, nehogy későn érkezzünk a kórházba.