A kardját... az én kardomat...

Kardját nekem szegezte. Arcáról addig sosem látott komolyságot olvastam le. Vele akartam menni. Mindennél jobban akartam ezt, és ő nem hagyta, nem értettem miért. Meglepett arccal néztem rá, amint a hópelyhek szálltak körülötte, és a hideg téli szél belekapott fekete hajába, sötét kimonójába. Érdekesen hangzik, de annyira festői volt akkor az a kép, csak a kard nem kellett volna oda, amit a nyakamhoz szegezett. Ezt ő sem gondolta komolyan! Azaz mi az, hogy csak így simán a torkomhoz fogja a fegyverét? Azt a fegyvert, aminek most nálam kéne lennie, ő meg egyszerűen lenyúlta. Magam ellen akarja fordítani a saját kardomat? Ez akkora őrültség! És hogy tud az arca ennyi időn át rezzenetlen maradni? Meg mi ez a fordulat? Sosem tett volna ilyet. Most miért?

- Edward? – néztem rá kérdő tekintettel – Mégis mit jelentsen ez?
Nem válaszolt. Csak nézett tovább a komoly arcával, amit akkor láttam először, de már utáltam.
- Nem érünk ilyenre rá! Eressz! Ki kell mennem! – mondtam, majd remélve, hogy elenged megmozdultam.
A terveimet keresztbe döfte. A kardot még közelebb nyomta a torkomhoz, a hegye szinte már súrolta a nyakamat. Nem értettem, miért nem enged ki a mezőre, hogy segítsek a többieknek a csatában.

- Normális vagy te egyáltalán?! A többiek kint vannak a fagyban mi meg iderohadunk miattad, ahelyett, hogy segítenénk! Eressz el! – kiabáltam már dühösen.
- Nem! – ezt az egy szót kaptam válaszként, az idegesítő arca mellé.
Tudtam, hogy ez az arc csak azt jelentheti, hogy valami fontos dolgot vett a fejébe, és nem akarja, hogy bárki is megakadályozza benne, különösebb képen én. Életemben először utáltam ennyire Edwardot. Szemét!
            Megfordult, és elindult a havas puszta felé, ügyet sem vetve rám.
- Nem rázhatsz le csak így! Én is megyek, ha akarod, ha nem! – szóltam, majd máris elindultam.
            Észbe sem kaptam. A férfi ott termett előttem. Ajkait az enyéimre tapasztotta. Éreztem még ajkainak édes ízét, majd elkezdett velem forogni a világ, és sötét lett….