Leszek a....

Leszek a sötét nappalod,

Leszek a ragyogó éjjeled,

Leszek az idők végezetéig

az örök szerelmed.

Leszek az üvöltő csended,

Leszek a békés haragod,

Leszek a tavasszal kinyíló

első virágod.

Leszek a gyönyörű hazugságod,

Leszek a kegyetlen igazságod,

Leszek az esőben megjelenő

első szivárványod.

Leszek a fájdalmas tegnapod,

Leszek a titokzatos holnapod,

Leszek a fáról felrebbenő

kicsi pillangód.

Leszek a forró nyári napod,

Leszek a januári kemény fagyod,

Leszek a rádióban megszólaló

kedvenc dallamod.

Leszek a melegen tartó takaród,

Leszek az örökké védő angyalod,

Leszek a reggel felbukkanó

első gondolatod.

Leszek a csábító végtelen,

Leszek a boldog életed,

Leszek az első és egyben

az utolsó szerelmed.

Összetört lélek

Összetörve a padlón…

Fekszek, akár egy halott…

Szívem helyén üres lyuk….

Kínkeserve szenvedek,

A megbolondulás szélén állok

És fájdalmam egyre csak nő.

Kérlek, csak szűnjek meg létezni!

Csak hagyd arcomon lefolyni könnyeimet,

Kérlek, csak hagyj összeomolni!

Mert fáj.

Rettenetesen fáj.

Nem tudom mi, csak érzem a mardosást.

Némán sikítok,

Hangom nem hallja senki,

Nem vágyok másra, csupán a halálra.

Kérlek, csak hagyj teljesen összetörni,

Hagyj egész éjjel zokogni,

S mikor már testem teljesen kihűlt,

Öleld magadhoz törött lelkemet

És suttogd a fülembe:

Mindig is szerettelek….

Az elmúlt régi szép idők

A kávéfőzőből halk suhogással folyt a pohárba az őrölt kávé. Mindent imádtam a kis házban. A régifajta tusolót, a törött tükröt a kagyló felett, a konyhában a kis fehér hűtőszekrényt, a sarokban zúgó fagyasztót, sőt még a gáztűzhelyet is, amit néha alig tudtam begyújtani. Még azt a rohadt régi tévét is csíptem, amit csak ritkán használtam, ennek ellenére mégis sokszor csak a hangyákat láttam a képernyőn. Olyankor kettőt beleütöttem, és máris működött. Az egyetlen modernebb cucc a házamban egy laptop volt, ami az íróasztalomon hevert. Többnyire csak vészhelyzet esetén használtam azt is, a munkámhoz, vagy ha egy fontos e-mailt vártam. Nem használtam se filmnézésre, se zenehallgatásra. Ha zenét akartam egyszerűen csak feltettem egy bakelit lemezt, és élveztem Elvis Presley hangját, a konyhában táncolva, főzés közben. Az ágyamon egy ősrégi mobiltelefon hevert, ami mostanában egyre többször eljátssza, hogy önálósítja magát, hol kikapcsol, hol nem ér el senki, hol darabokra hullik.

De mit vártam? Szeretem a régi dolgokat, és utálok változtatni, újítani. Úgy szeretem az engem körülvevő világot, ahogy azt mindig is megszoktam. Imádtam kilépni az erkélyre, ahol kilátást nyertem a város egyik legélénkebb területére. A velem szemben levő szürke háztömbökre, amint épp a szennyes lóg a ruhaszárítóköteleken, a kis utcákra, amik az épületek között futottak fel; a sarki pékségre, ahol a kedvenc kenyeremet vettem; az idős hölgyekre, akik nap, mint nap a kispadon ültek, és beszélgettek; a szemben levő zöldségesre; a régi strandra, óriási medencével, amit annyira szeretek; arra a számtalannyi emberre, akik elhaladtak a főúton és a járdákon, mindannyian máson agyalva, és a kedvenc kis kocsmámra, ami ott húzódott meg a háztömbök között. Még azt is tudtam, mi lehet ott, ahol nem láttam a terepet. A lakótelep közepén egy focipálya terült el, mellette pedig egy játszótér, nap, mint nap telis-tele gyerekekkel. A háztömbökön túl pedig egy iskola volt, ahova jártam. Viszonylag régi volt már az épület, 25 éves kb. Kívülről a falak zöldek voltak, belülről pedig ott virított minden sarokban, minden egyes négyzetméteren egy repedés, ami elárulta az öregségét. Viharosabb napokon alighanem „csónakkal tudtunk közlekedni” a termekben, annyira beázott. Az ablakok megreccsentek, amikor kinyitottuk. A wc ajtók tele voltak firkálva olyanokkal, mint: olé, I love you, meg egy csomó ismeretlen férfinévvel. A lépcsőházak annyira szűkek voltak, hogy három ember már nem fért el egymás mellett. Még az a nagy udvar is vonzott, ahol a köveken gyalogoltunk minden szünetben, és ahol leültünk mindig egy fa alá beszélgetni.

Ezek ellenére mit látok most? Mi vesz körül? Minden megváltozott. A nappaliban egy falnyi tévé lóg, amit már nem kell szétvernem ahhoz, hogy legalább egy csatornát fogjon; mellette egy óriási hifitorony, majd’ plafonig érő hangfalakkal, és már nem Elvis énekel a túloldalon; a fürdőben vadiúj zuhanyzókabin illegeti magát, még zenél is; a mosdókagyló fölött egy gyönyörű tükörben néz vissza rám minden nap egy idegen; a konyhában elektromos sütő, ezt az egyet nem is bánom, hisz könnyebb kezelni; mosogatógép; és egy baromi nagy hűtő a sarokban, amiben három hulla elférne + egy feldarabolva. Tudom, előbb utóbb minden tönkremegy, de hiányzik az a sok dolog, amiben felnőttem. Még az a nyamvadt hűtő is, aminek a végén már be kellett csapni az ajtaját, hogy bent maradjon.

Hogy mi hiányzik még? A kocsi. Emlékszem életem első kocsijára, amire magam dobtam össze a pénzemet, amiért megdolgoztam. Szerettem. Egy piros Ladáról van szó, kockalámpákkal. Nem mondhatjuk, hogy valami luxus jármű, de szerettem. Olyan otthonias volt a környezete. A kopott üléshuzat, a visszapillantón lógó illatosító, és a hátsó ülésen heverő pulóverem. Ennek ellenére mim van ma? Egy rohadt Mercédeszem. Egy rohadt fekete Mercédeszem… A huzatok vadiújak, a kárpit tiszta, az autó kényelmes, és teljesen biztonságos. Mellesleg, még csak meg sem kell szerelnem, ha elromlik benne valami, mert vannak olyan emberek, akik megcsinálják helyettem. Még ezt is elvették tőlem. Az élményét annak, hogy én magam szerelhessem meg a saját kocsimat. Ha akarnám, sem tudnám ma már megtenni ezt. Igen, kényelmes kocsi, gyönyörű. Olyan jármű, amiért döglenek az emberek. Csak hiányzik az a rohadt illatosító a visszapillantóról; a remény, hogy a szomszéd városba eljutok négy keréken, és vissza; a kopott kárpit; a régi rádió; és az a nyamvadt pulcsi a hátsó ülésről.

            Hogy mi van az erkélyen túl? Nézd meg magad! Az utakat megjavították, sehol sincs egyetlen bukkanó sem, vagy kátyú. A szemközti háztömb egy részét lebontották, és üzleteket, áruházakat építettek a helyére. Most a zöldséges helyett ott díszeleg egy baromi nagy bevásárlóközpont, Nike bolttal, és egyéb márkás cuccokkal. A sarki kispékség már rég bezárt, a kedvenc újságosom és a kedvenc könyvesboltom már a múlté. Már a strand sem olyan, mint volt. Azt is lebontották, és átépítették. Legalább azt a nagy medencét hagyták volna! A játszótér valószínű elhanyagolva áll, és üresen. A hinta valószínű ott leng magányosan, és a focikapukról is lerohadt a háló. A parkok meg elhagyatottak, és üresek.

Az iskola? Az iskolát felújították. Az egykori zöld iskolám ma már narancssárga színben pompázik. Az épületet beszigetelték, az ablakok le lettek cserélve, a repedések pedig eltűntek a falról. Az udvarról pedig eltűnt a kedvenc fám. Még pár évvel ezelőtt egy vihar csavarta ki. Ballagásom óta egyszer voltam ott az iskolában, azóta sem. Nem is vágyom vissza, hisz már nem azt a benyomást kelti, mint régen. A régi iskolám eltűnésével talán eltűntek az én érzéseim, és emlékeim is, amiket ott éltem át.

És hogy mi történt a kedvenc kis helyemmel? Ott szemben a kisutcák között meghúzódva? Nos, az az egyetlen, ami még mindig ott van. Rácsra és lakatra zárva. A betört ablakon keresztül látni, ahogy bent már minden beporosodott, és a székek lábát beszőtte a pók. És ami a legrosszabb, két éven belül újjáépítik, és a kiskocsmám helyett egy szórakozóhely fog állni, ahova örömmel mennek majd az emberek halálra részegedni, és bulizni.

Szerettem pedig ezt a helyet. Attól függetlenül, hogy kocsma volt, még nem azt jelentette, hogy minden második ember leitta magát, ahogy csak tudta. Nem. Ez annál sokkal több volt! Ide jártunk le minden szombat este a haverokkal. Jókat ittunk a kedvenc sörünkből, de sosem rúgtunk be. Biliárdoztunk, dartzoztunk, olykor pedig csak ültünk a sarokban egy asztalnál, és elfilozofáltunk az élet nagy kérdéseiről.

Így teltek az évek, lassacskán, de boldogan. A szürke háztömbök között. Az omladozó falú iskolában, a játszótéren, a football pályán, ahol annyiszor elestem, és a kedvenc kocsmánkban, ami már a múlté…

A város, ahol megállt az idő

Tik… Tak… Tik… Tak…

Az óra kattogása hangosabb volt a tőlem pár méterre álló tanárnál, aki lelkesen igyekezett leadni nekünk az aktuális óra anyagát, melyet a diákság igyekezett befogadni az elméjébe, kisebb, nagyobb sikerekkel.

Tik… Tak…

A másodpercmutató lassan tette meg a 360 fokot. Mi több, még sosem volt ilyen lomha az a vacak kis kar. Mintha néha megpihenne egy-egy pillanatra, majd lustán ugrik tovább a következő számra.

Tik… Tak…

A két hangocska közti távolság már lassan elviselhetetlenné nőtt.

Tik…

Néma csend. Ez következett az utolsó „tik” után, melyet egy „taknak” kellett volna követnie, ehelyett viszont beállt a síri csend.

Ennyi, szóval tényleg megállt.

Megállt az-az öreg óra, mely talán már évtizedek óta ott lóg a falon és dúdolja a nap minden percében a két ritmusból álló dallamot: tik… tak…

Felötlött bennem, hogy vajon más is észre vette-e rajtam kívül az óra szimfóniájának hiányát. Óvatosan hátrafordultam valamiféle alátámasztásért, hogy igenis, más is észrevette, hogy megállt az óra, de csak a kopasz székek üres tekintete nézett vissza rám.

Az eddigieknél is óvatosabban fordultam vissza és belemerültem az írásaim soraiba, melyeket alig pár perce kapartam a négyzetrácsos lapra.

Habár az óra megállt, az idő attól még telik. Mert telnie kell.

Legalábbis azt hittem.

Még mindig síri csönd.

Felmerült bennem a gondolat mi van, ha nem az óra állt meg, hanem maga az idő?

Egy szerencsétlen író éjszakája

         Az írásra márpedig születni kell. Ez nem olyasfajta tudás, melyet bárki képes elsajátítani. Valaki vagy tud írni, vagy nem.

És én az életemnek abban a pillanatában voltam, mikor azt mondtam: ez nekem mégsem megy. Nem is tudom, hogy gondoltam én ezt.

            Megfogtam az asztalomon heverő whiskys üveget és jó nagyot kortyoltam a barnás színű löttyből. Ezután butykos visszakerült a jelenlegi szent helyére, azaz vissza az összegyűrt papír fecnijeim közé, melyeken elrontott jegyzetek voltak írva.

            A nevem Abraham Lincoln. Harminchét éves, kétszeresen elvált.

Először is, szögezzük le, én nem az-az Abraham Lincoln vagyok, akire Önök gondolnak, kedves olvasóim. Nem, én egy szegény, a XIX. Század utolsó harmadában elveszett szerencsétlen író vagyok, akinek csupán egy hete van leadni a szerkesztőségnek azt a könyvet, melyet még csak el sem kezdett. Az igazság az, hogy én már kész örömmel megalkottam volna életem legújabb művét, a bibi csak azzal volt, hogy éppen ebben a jelentékes pillanatban hagyott cserben a Múzsám. Azt hiszem, ezt hívják pechnek.

            De ha már így nézzük, sajnos azt kell, hogy mondjam, az egész életem egy óriási baklövés. Az ember azt hinné, ha gyermekét egy híres emberről nevezi el (pláne egy elnökről), akkor a szerencse a nevével fog járni. Sajnálom, hogy ezt nekem kell közölnöm Önökkel, de ez egyáltalán nem így van.

Szóval ott jártam, hogy az egész nyomorult életem maga a tragédia.

Ez az egész már akkor elkezdődött, mikor még nem volt annyira fejlett a kezem, hogy megtudjam vakarni a tulajdon hátamat, de már nagyobb voltam egy borsószemnél.

Az apám lepattant, mikor megtudta, hogy készülő félben vagyok a nagyvilág felé. Egyszer láttam egész eddigi életemben. Pontosan a 18. életévemnek a nyarán történt, amikor úgy döntöttem, némi kiruccanást teszek Los Angelesbe, még mielőtt belevágnék a gimnazista éveimnek legutolsó szakaszába, szóval pár hétre az angyalok városába utaztam, hogy felmérjem a terepet, ahol tovább szándékoztam élni az életemet, miután elballagtam. Tehát, a férfival, aki engem nemzett egy zűrös buli közepette egy eldugott kis kocsmában találtam rá, amikor épp egy bárszékről borult a tükörsima padlóra. Az eséstől azonnal elájult, én meg mint jófiú, rögtön ugrottam is segíteni. Kb. 15 perc után végül magához tért, de ekkor már az egyik sarokban ültünk egy olyan széken, amelyről tudtam, nem fog mindjárt leborulni, hanem talán majd 3 perc múlva. Rám nézett, szó nélkül a zsebébe nyúlt, és elővette a doboz cigijét, hogy rágyújtson, közben kihajigált az asztalra mindenféle kacatot és fecnit, melyet a kabátja rejtegetett. Az öngyújtósát keresgette, siker nélkül. Elővettem hát az enyémet, és meggyújtottam a cigijét, had lelje örömét a füstben, elvégre nekem tök mindegy volt, tüdőrákban, vagy valamilyen máj betegségben hal-e meg.

- Köszönöm, fiam – mondta, majd elkezdett visszapakolni a zsebébe, amikor egy különös fecni akadt a kezébe.
Széthajtotta, majd ott hagyta az asztalon, had heverjen. Egy kép volt. Egy kép egy fiatal párról. Egy a huszas éveinek elejében járó férfiról, amint átölel egy tizenhat, tizenhét éves lányt, akinek a fekete haja zuhatagként lóg az arcába, eltakarva a szemeit. Ekkor ugrott be csak a fotó. Ez egy ugyan olyan, mint amit valaha anyámnál találtam. A nő nem más volt, mint az én anyám, a férfi pedig az, aki már akkor utált, mikor még semmi bűnt nem követtem el. És ez a férfi ott ült velem szemben, és szívta az olcsó cigijét, melyet én gyújtottam meg.

- Hát, további szép estét! – mondtam, majd megfogtam a dzsekimet és távoztam.
Szóval, ez volt a szerencsés találkozásom a férfival, aki képes volt otthagyni az anyámat és engem.

Az anyám…. Az anyám azért ennél jobban szeretett, még akkor is, ha hét évesen lepasszolt a nagyinak (aki mellesleg rabszolgaként tekintett rám) és elment, mert akkor jött rá, hogy egyáltalán nem anyának való és hogy élni akarja az életet, melyet az én születésem rontott el.

2:07

Az asztalom fölött görnyedek, szememet pedig a monitor villódzó képernyőjére meresztem, melyet pár éve vettem egy leárazáson.

Írnom kell! Ha nem lesz meg a könyv, nem lesz pénz. Ha viszont nincs pénz, akkor előbb utóbb éhen fogok halni. De ez bizonyára csak azután következik be, miután kikerültem az utcára, mert nem tudtam fizetni a lakbért.

            Lehetne jobb életem is. Lehetne egy biztos jövőm, tuti fizetéssel, de nekem ez kellett. A számítógép fölötti görnyedt éjszakák, a sarokba bevágott pizzás dobozok és az asztalomon a magányosan álló whiskys üveg, mely kétségbeesetten mereszti rám nagy szemeit. Igen, ezért a flaccos életért hagytam ott az irodai munkámat, melyből egy nap a tököm tele lett, és csaptam fel inkább írónak, abban a reményben, hogy sikeres leszek. Valamint ezért a pályáért áldoztam fel két házasságomat is, melyet teljes mértékben én tettem tönkre.

Nincs mit tenni, az életem maga a kudarc.

De még van esélyem, hogy mindezt megváltoztassam, csupán meg kell írnom életem eddigi legnagyobb sikerkönyvét, mely után az egész világban kapkodni fognak.

Ekkor ugrik be az első szikra, mely elindít egy lavinát és gyors gépeléssel bepötyögtettem a címoldalt:

A kudarcot választottam

Írta: Abraham Lincoln

Valaki más

           Végigsétáltam a csendes folyosón. A nyitott ablakon bejutó tavaszi szél meglebegtette a hosszú hajamat, felhívva a rügyező fákra a figyelmemet. Megálltam egy pillanatra. Ránéztem a rózsaszín színben pompázó fára, mely az udvaron állt.

Nem éreztem semmit.

Már a rügyező tavasz sem tudott jobb kedvre deríteni, pedig mindig is annyira vártam az évnek ezt az időszakát. De most semmi. A virágzó tájtól még jobban összeszorult a szívem.

Elszakítottam a tekintetem a pompázó udvarról és folytattam az utamat a csendes folyosón, mely a cipőm talpának nyikorgásától visszhangzott.

Szükségem volt a felfrissülésre. Benyitottam a mosdóba, megnyitottam a csapot és egy ideig csak néztem a lefelé folyó vizet. Végül a kezembe mertem és megmostam az arcomat.

Felegyenesedtem. A falon lógó tükörbe akadt a tekintetem. Egy ismeretlen alak szegezte rám a tekintetét. Én voltam, és közben mégsem. Valaki más. Egy idegen, meggyötört arccal, szomorúan, reményét vesztve, boldogság nélkül.

Az emlékeimben élt csupán az a valaki, aki valaha voltam. Az, aki visszamosolygott, aki sosem érzett fájdalmat. Az, aki voltam, és akivé lennem kellett volna.

De már késő. Már nem tud más visszanézni rám, csak egy újabb meggyötört lélek a sok közül

Bukott angyal

      Komoly tekintettel bámulta a homokos földet.

Gondolkodott. Egy háborút mégsem lehet egykönnyen megállítani, még ha természetfeletti erővel is rendelkezik. Nem volt más választása. Valahogy közbe kellett avatkoznia, nem hagyhatta, hogy emberek ezrei haljanak meg, köztük a barátaival, csak azért, mert kiakart maradni belőle. Itt már sokkal többről volt szó, mint némi területszerzésről. Valamint ott volt az a bosszantó tény is, hogy az ellenfél oldalán rengeteg kobold és troll volt, amik szétigázták a sereget. Az esélye annak, hogy megnyerhetik a háborút igen csekély volt, de amíg akad akár egy ember is, aki hisz benne nincs elveszve semmi. És ha kell ő lesz az utolsó, aki a teljes erejéből harcolni fog, megváltoztatva az állást. Igen, a Fény harcosai ma történelmet fognak írni, egy bukott angyallal az élén. Mire lemegy a nap talán minden el fog dőlni.

Szemeit lassan lehunyta, majd hirtelen kinyitotta, felizzítva a démoni vörös szempárt, mely akárkit képes lett volna keresztül döfni.

- Megyek – mondta, mikor felállt, a férfira nézve, aki tőle alig pár méterre volt.
- Sajnálom – nyögte ki végül, tudván, mi vár a nőre, akit már oly régóta szeretett.
A bukott angyal elindult a szakadék felé. Végignézett a hullámzó tengeren, a természeten, mely a nap felkelő fényeiben fürdött. A reggeli szél lágyan meglebegtette kávébarna haját. Szürke felsőjét széttépte a hirtelen kitüremkedő fekete szárnyak, melyeket kényelmesen kinyújtott, lerázva ezzel pár elhalt tollat, melyek a földre hulltak.

A férfinak gyönyörű volt ez a látvány. Még sosem látott ennél szebbet. Kár, hogy ez az utolsó alkalom, mikor ilyen gyönyörűt láthat. A tudat, hogy valószínű soha többé nem látja a nőt elszomorította.

      Az angyal a szikla felé kezdett futni, majd elrugaszkodott a szilárd földtől. Szárnyait széttárta és magabiztosan repült a halálba, mely csak rá várt.

Semmi más nem maradt utána, csak pár tollpehely, melyek még mindig a földön feküdtek, magányosan.