Végigsétáltam
a csendes folyosón. A nyitott ablakon bejutó tavaszi szél meglebegtette a
hosszú hajamat, felhívva a rügyező fákra a figyelmemet. Megálltam egy
pillanatra. Ránéztem a rózsaszín színben pompázó fára, mely az udvaron állt.
Nem
éreztem semmit.
Már
a rügyező tavasz sem tudott jobb kedvre deríteni, pedig mindig is annyira
vártam az évnek ezt az időszakát. De most semmi. A virágzó tájtól még jobban
összeszorult a szívem.
Elszakítottam
a tekintetem a pompázó udvarról és folytattam az utamat a csendes folyosón,
mely a cipőm talpának nyikorgásától visszhangzott.
Szükségem
volt a felfrissülésre. Benyitottam a mosdóba, megnyitottam a csapot és egy
ideig csak néztem a lefelé folyó vizet. Végül a kezembe mertem és megmostam az
arcomat.
Felegyenesedtem. A falon lógó tükörbe akadt a
tekintetem. Egy ismeretlen alak szegezte rám a tekintetét. Én voltam, és közben
mégsem. Valaki más. Egy idegen, meggyötört arccal, szomorúan, reményét vesztve,
boldogság nélkül.
Az
emlékeimben élt csupán az a valaki, aki valaha voltam. Az, aki visszamosolygott,
aki sosem érzett fájdalmat. Az, aki voltam, és akivé lennem kellett volna.
De már késő. Már nem tud más visszanézni rám, csak egy újabb meggyötört lélek a sok közül
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése