A
kávéfőzőből halk suhogással folyt a pohárba az őrölt kávé. Mindent imádtam a
kis házban. A régifajta tusolót, a törött tükröt a kagyló felett, a konyhában a
kis fehér hűtőszekrényt, a sarokban zúgó fagyasztót, sőt még a gáztűzhelyet is,
amit néha alig tudtam begyújtani. Még azt a rohadt régi tévét is csíptem, amit
csak ritkán használtam, ennek ellenére mégis sokszor csak a hangyákat láttam a
képernyőn. Olyankor kettőt beleütöttem, és máris működött. Az egyetlen
modernebb cucc a házamban egy laptop volt, ami az íróasztalomon hevert.
Többnyire csak vészhelyzet esetén használtam azt is, a munkámhoz, vagy ha egy
fontos e-mailt vártam. Nem használtam se filmnézésre, se zenehallgatásra. Ha
zenét akartam egyszerűen csak feltettem egy bakelit lemezt, és élveztem Elvis
Presley hangját, a konyhában táncolva, főzés közben. Az ágyamon egy ősrégi
mobiltelefon hevert, ami mostanában egyre többször eljátssza, hogy önálósítja
magát, hol kikapcsol, hol nem ér el senki, hol darabokra hullik.
De mit vártam? Szeretem a
régi dolgokat, és utálok változtatni, újítani. Úgy szeretem az engem körülvevő
világot, ahogy azt mindig is megszoktam. Imádtam kilépni az erkélyre, ahol
kilátást nyertem a város egyik legélénkebb területére. A velem szemben levő
szürke háztömbökre, amint épp a szennyes lóg a ruhaszárítóköteleken, a kis
utcákra, amik az épületek között futottak fel; a sarki pékségre, ahol a kedvenc
kenyeremet vettem; az idős hölgyekre, akik nap, mint nap a kispadon ültek, és
beszélgettek; a szemben levő zöldségesre; a régi strandra, óriási medencével,
amit annyira szeretek; arra a számtalannyi emberre, akik elhaladtak a főúton és
a járdákon, mindannyian máson agyalva, és a kedvenc kis kocsmámra, ami ott
húzódott meg a háztömbök között. Még azt is tudtam, mi lehet ott, ahol nem láttam
a terepet. A lakótelep közepén egy focipálya terült el, mellette pedig egy
játszótér, nap, mint nap telis-tele gyerekekkel. A háztömbökön túl pedig egy
iskola volt, ahova jártam. Viszonylag régi volt már az épület, 25 éves kb.
Kívülről a falak zöldek voltak, belülről pedig ott virított minden sarokban,
minden egyes négyzetméteren egy repedés, ami elárulta az öregségét. Viharosabb
napokon alighanem „csónakkal tudtunk közlekedni” a termekben, annyira beázott.
Az ablakok megreccsentek, amikor kinyitottuk. A wc ajtók tele voltak firkálva
olyanokkal, mint: olé, I love you, meg egy csomó ismeretlen
férfinévvel. A lépcsőházak annyira szűkek voltak, hogy három ember már nem fért
el egymás mellett. Még az a nagy udvar is vonzott, ahol a köveken gyalogoltunk
minden szünetben, és ahol leültünk mindig egy fa alá beszélgetni.
Ezek
ellenére mit látok most? Mi vesz körül? Minden megváltozott. A nappaliban egy
falnyi tévé lóg, amit már nem kell szétvernem ahhoz, hogy legalább egy
csatornát fogjon; mellette egy óriási hifitorony, majd’ plafonig érő
hangfalakkal, és már nem Elvis énekel a túloldalon; a fürdőben vadiúj
zuhanyzókabin illegeti magát, még zenél is; a mosdókagyló fölött egy gyönyörű
tükörben néz vissza rám minden nap egy idegen; a konyhában elektromos sütő, ezt
az egyet nem is bánom, hisz könnyebb kezelni; mosogatógép; és egy baromi nagy
hűtő a sarokban, amiben három hulla elférne + egy feldarabolva. Tudom, előbb
utóbb minden tönkremegy, de hiányzik az a sok dolog, amiben felnőttem. Még az a
nyamvadt hűtő is, aminek a végén már be kellett csapni az ajtaját, hogy bent
maradjon.
Hogy mi hiányzik még? A
kocsi. Emlékszem életem első kocsijára, amire magam dobtam össze a pénzemet,
amiért megdolgoztam. Szerettem. Egy piros Ladáról van szó, kockalámpákkal. Nem
mondhatjuk, hogy valami luxus jármű, de szerettem. Olyan otthonias volt a
környezete. A kopott üléshuzat, a visszapillantón lógó illatosító, és a hátsó
ülésen heverő pulóverem. Ennek ellenére mim van ma? Egy rohadt Mercédeszem. Egy
rohadt fekete Mercédeszem… A huzatok vadiújak, a kárpit tiszta, az autó
kényelmes, és teljesen biztonságos. Mellesleg, még csak meg sem kell szerelnem,
ha elromlik benne valami, mert vannak olyan emberek, akik megcsinálják
helyettem. Még ezt is elvették tőlem. Az élményét annak, hogy én magam
szerelhessem meg a saját kocsimat. Ha akarnám, sem tudnám ma már megtenni ezt.
Igen, kényelmes kocsi, gyönyörű. Olyan jármű, amiért döglenek az emberek. Csak
hiányzik az a rohadt illatosító a visszapillantóról; a remény, hogy a szomszéd
városba eljutok négy keréken, és vissza; a kopott kárpit; a régi rádió; és az a
nyamvadt pulcsi a hátsó ülésről.
Hogy mi van az erkélyen túl? Nézd meg magad! Az utakat
megjavították, sehol sincs egyetlen bukkanó sem, vagy kátyú. A szemközti
háztömb egy részét lebontották, és üzleteket, áruházakat építettek a helyére.
Most a zöldséges helyett ott díszeleg egy baromi nagy bevásárlóközpont, Nike
bolttal, és egyéb márkás cuccokkal. A sarki kispékség már rég bezárt, a kedvenc
újságosom és a kedvenc könyvesboltom már a múlté. Már a strand sem olyan, mint
volt. Azt is lebontották, és átépítették. Legalább azt a nagy medencét hagyták
volna! A játszótér valószínű elhanyagolva áll, és üresen. A hinta valószínű ott
leng magányosan, és a focikapukról is lerohadt a háló. A parkok meg
elhagyatottak, és üresek.
Az iskola? Az iskolát
felújították. Az egykori zöld iskolám ma már narancssárga színben pompázik. Az
épületet beszigetelték, az ablakok le lettek cserélve, a repedések pedig
eltűntek a falról. Az udvarról pedig eltűnt a kedvenc fám. Még pár évvel
ezelőtt egy vihar csavarta ki. Ballagásom óta egyszer voltam ott az iskolában,
azóta sem. Nem is vágyom vissza, hisz már nem azt a benyomást kelti, mint
régen. A régi iskolám eltűnésével talán eltűntek az én érzéseim, és emlékeim
is, amiket ott éltem át.
És hogy mi történt a kedvenc
kis helyemmel? Ott szemben a kisutcák között meghúzódva? Nos, az az egyetlen,
ami még mindig ott van. Rácsra és lakatra zárva. A betört ablakon keresztül
látni, ahogy bent már minden beporosodott, és a székek lábát beszőtte a pók. És
ami a legrosszabb, két éven belül újjáépítik, és a kiskocsmám helyett egy
szórakozóhely fog állni, ahova örömmel mennek majd az emberek halálra
részegedni, és bulizni.
Szerettem pedig ezt a
helyet. Attól függetlenül, hogy kocsma volt, még nem azt jelentette, hogy
minden második ember leitta magát, ahogy csak tudta. Nem. Ez annál sokkal több
volt! Ide jártunk le minden szombat este a haverokkal. Jókat ittunk a kedvenc
sörünkből, de sosem rúgtunk be. Biliárdoztunk, dartzoztunk, olykor pedig csak
ültünk a sarokban egy asztalnál, és elfilozofáltunk az élet nagy kérdéseiről.
Így teltek az évek,
lassacskán, de boldogan. A szürke háztömbök között. Az omladozó falú iskolában,
a játszótéren, a football pályán, ahol annyiszor elestem, és a kedvenc
kocsmánkban, ami már a múlté…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése