Az írásra márpedig születni kell. Ez
nem olyasfajta tudás, melyet bárki képes elsajátítani. Valaki vagy tud írni,
vagy nem.
És
én az életemnek abban a pillanatában voltam, mikor azt mondtam: ez nekem mégsem megy. Nem is tudom, hogy
gondoltam én ezt.
Megfogtam az asztalomon heverő
whiskys üveget és jó nagyot kortyoltam a barnás színű löttyből. Ezután butykos
visszakerült a jelenlegi szent helyére, azaz vissza az összegyűrt papír
fecnijeim közé, melyeken elrontott jegyzetek voltak írva.
A nevem Abraham Lincoln. Harminchét
éves, kétszeresen elvált.
Először
is, szögezzük le, én nem az-az Abraham Lincoln vagyok, akire Önök gondolnak,
kedves olvasóim. Nem, én egy szegény, a XIX. Század utolsó harmadában elveszett
szerencsétlen író vagyok, akinek csupán egy hete van leadni a szerkesztőségnek
azt a könyvet, melyet még csak el sem kezdett. Az igazság az, hogy én már kész
örömmel megalkottam volna életem legújabb művét, a bibi csak azzal volt, hogy
éppen ebben a jelentékes pillanatban hagyott cserben a Múzsám. Azt hiszem, ezt
hívják pechnek.
De ha már így nézzük, sajnos azt
kell, hogy mondjam, az egész életem egy óriási baklövés. Az ember azt hinné, ha
gyermekét egy híres emberről nevezi el (pláne egy elnökről), akkor a szerencse
a nevével fog járni. Sajnálom, hogy ezt nekem kell közölnöm Önökkel, de ez
egyáltalán nem így van.
Szóval
ott jártam, hogy az egész nyomorult életem maga a tragédia.
Ez
az egész már akkor elkezdődött, mikor még nem volt annyira fejlett a kezem,
hogy megtudjam vakarni a tulajdon hátamat, de már nagyobb voltam egy borsószemnél.
Az
apám lepattant, mikor megtudta, hogy készülő félben vagyok a nagyvilág felé. Egyszer
láttam egész eddigi életemben. Pontosan a 18. életévemnek a nyarán történt,
amikor úgy döntöttem, némi kiruccanást teszek Los Angelesbe, még mielőtt belevágnék
a gimnazista éveimnek legutolsó szakaszába, szóval pár hétre az angyalok
városába utaztam, hogy felmérjem a terepet, ahol tovább szándékoztam élni az életemet,
miután elballagtam. Tehát, a férfival, aki engem nemzett egy zűrös buli közepette
egy eldugott kis kocsmában találtam rá, amikor épp egy bárszékről borult a tükörsima
padlóra. Az eséstől azonnal elájult, én meg mint jófiú, rögtön ugrottam is segíteni.
Kb. 15 perc után végül magához tért, de ekkor már az egyik sarokban ültünk egy
olyan széken, amelyről tudtam, nem fog mindjárt leborulni, hanem talán majd 3
perc múlva. Rám nézett, szó nélkül a zsebébe nyúlt, és elővette a doboz
cigijét, hogy rágyújtson, közben kihajigált az asztalra mindenféle kacatot és
fecnit, melyet a kabátja rejtegetett. Az öngyújtósát keresgette, siker nélkül.
Elővettem hát az enyémet, és meggyújtottam a cigijét, had lelje örömét a
füstben, elvégre nekem tök mindegy volt, tüdőrákban, vagy valamilyen máj
betegségben hal-e meg.
-
Köszönöm, fiam – mondta, majd elkezdett visszapakolni a zsebébe, amikor egy
különös fecni akadt a kezébe.
Széthajtotta, majd ott hagyta az asztalon, had heverjen. Egy kép volt. Egy kép egy fiatal párról. Egy a huszas éveinek elejében járó férfiról, amint átölel egy tizenhat, tizenhét éves lányt, akinek a fekete haja zuhatagként lóg az arcába, eltakarva a szemeit. Ekkor ugrott be csak a fotó. Ez egy ugyan olyan, mint amit valaha anyámnál találtam. A nő nem más volt, mint az én anyám, a férfi pedig az, aki már akkor utált, mikor még semmi bűnt nem követtem el. És ez a férfi ott ült velem szemben, és szívta az olcsó cigijét, melyet én gyújtottam meg.
Széthajtotta, majd ott hagyta az asztalon, had heverjen. Egy kép volt. Egy kép egy fiatal párról. Egy a huszas éveinek elejében járó férfiról, amint átölel egy tizenhat, tizenhét éves lányt, akinek a fekete haja zuhatagként lóg az arcába, eltakarva a szemeit. Ekkor ugrott be csak a fotó. Ez egy ugyan olyan, mint amit valaha anyámnál találtam. A nő nem más volt, mint az én anyám, a férfi pedig az, aki már akkor utált, mikor még semmi bűnt nem követtem el. És ez a férfi ott ült velem szemben, és szívta az olcsó cigijét, melyet én gyújtottam meg.
-
Hát, további szép estét! – mondtam, majd megfogtam a dzsekimet és távoztam.
Szóval, ez volt a szerencsés találkozásom a férfival, aki képes volt otthagyni az anyámat és engem.
Szóval, ez volt a szerencsés találkozásom a férfival, aki képes volt otthagyni az anyámat és engem.
Az
anyám…. Az anyám azért ennél jobban szeretett, még akkor is, ha hét évesen
lepasszolt a nagyinak (aki mellesleg rabszolgaként tekintett rám) és elment,
mert akkor jött rá, hogy egyáltalán nem anyának való és hogy élni akarja az
életet, melyet az én születésem rontott el.
2:07
Az
asztalom fölött görnyedek, szememet pedig a monitor villódzó képernyőjére meresztem,
melyet pár éve vettem egy leárazáson.
Írnom
kell! Ha nem lesz meg a könyv, nem lesz pénz. Ha viszont nincs pénz, akkor
előbb utóbb éhen fogok halni. De ez bizonyára csak azután következik be, miután
kikerültem az utcára, mert nem tudtam fizetni a lakbért.
Lehetne jobb életem is. Lehetne egy
biztos jövőm, tuti fizetéssel, de nekem ez kellett. A számítógép fölötti
görnyedt éjszakák, a sarokba bevágott pizzás dobozok és az asztalomon a
magányosan álló whiskys üveg, mely kétségbeesetten mereszti rám nagy szemeit. Igen,
ezért a flaccos életért hagytam ott az irodai munkámat, melyből egy nap a tököm
tele lett, és csaptam fel inkább írónak, abban a reményben, hogy sikeres
leszek. Valamint ezért a pályáért áldoztam fel két házasságomat is, melyet
teljes mértékben én tettem tönkre.
Nincs
mit tenni, az életem maga a kudarc.
De
még van esélyem, hogy mindezt megváltoztassam, csupán meg kell írnom életem
eddigi legnagyobb sikerkönyvét, mely után az egész világban kapkodni fognak.
Ekkor
ugrik be az első szikra, mely elindít egy lavinát és gyors gépeléssel bepötyögtettem
a címoldalt:
A kudarcot
választottam
Írta: Abraham
Lincoln
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése