Tik… Tak… Tik… Tak…
Az óra kattogása hangosabb
volt a tőlem pár méterre álló tanárnál, aki lelkesen igyekezett leadni nekünk
az aktuális óra anyagát, melyet a diákság igyekezett befogadni az elméjébe,
kisebb, nagyobb sikerekkel.
Tik… Tak…
A másodpercmutató lassan
tette meg a 360 fokot. Mi több, még sosem volt ilyen lomha az a vacak kis kar.
Mintha néha megpihenne egy-egy pillanatra, majd lustán ugrik tovább a következő
számra.
Tik… Tak…
A két
hangocska közti távolság már lassan elviselhetetlenné nőtt.
Tik…
Néma csend. Ez következett
az utolsó „tik” után, melyet egy „taknak” kellett volna követnie, ehelyett
viszont beállt a síri csend.
Ennyi, szóval tényleg
megállt.
Megállt az-az öreg óra, mely
talán már évtizedek óta ott lóg a falon és dúdolja a nap minden percében a két
ritmusból álló dallamot: tik… tak…
Felötlött bennem, hogy vajon
más is észre vette-e rajtam kívül az óra szimfóniájának hiányát. Óvatosan
hátrafordultam valamiféle alátámasztásért, hogy igenis, más is észrevette, hogy
megállt az óra, de csak a kopasz székek üres tekintete nézett vissza rám.
Az eddigieknél is
óvatosabban fordultam vissza és belemerültem az írásaim soraiba, melyeket alig
pár perce kapartam a négyzetrácsos lapra.
Habár az óra megállt, az idő
attól még telik. Mert telnie kell.
Legalábbis azt hittem.
Még mindig síri csönd.
Felmerült bennem a gondolat mi van, ha nem az óra állt meg, hanem maga
az idő?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése