Bukott angyal

      Komoly tekintettel bámulta a homokos földet.

Gondolkodott. Egy háborút mégsem lehet egykönnyen megállítani, még ha természetfeletti erővel is rendelkezik. Nem volt más választása. Valahogy közbe kellett avatkoznia, nem hagyhatta, hogy emberek ezrei haljanak meg, köztük a barátaival, csak azért, mert kiakart maradni belőle. Itt már sokkal többről volt szó, mint némi területszerzésről. Valamint ott volt az a bosszantó tény is, hogy az ellenfél oldalán rengeteg kobold és troll volt, amik szétigázták a sereget. Az esélye annak, hogy megnyerhetik a háborút igen csekély volt, de amíg akad akár egy ember is, aki hisz benne nincs elveszve semmi. És ha kell ő lesz az utolsó, aki a teljes erejéből harcolni fog, megváltoztatva az állást. Igen, a Fény harcosai ma történelmet fognak írni, egy bukott angyallal az élén. Mire lemegy a nap talán minden el fog dőlni.

Szemeit lassan lehunyta, majd hirtelen kinyitotta, felizzítva a démoni vörös szempárt, mely akárkit képes lett volna keresztül döfni.

- Megyek – mondta, mikor felállt, a férfira nézve, aki tőle alig pár méterre volt.
- Sajnálom – nyögte ki végül, tudván, mi vár a nőre, akit már oly régóta szeretett.
A bukott angyal elindult a szakadék felé. Végignézett a hullámzó tengeren, a természeten, mely a nap felkelő fényeiben fürdött. A reggeli szél lágyan meglebegtette kávébarna haját. Szürke felsőjét széttépte a hirtelen kitüremkedő fekete szárnyak, melyeket kényelmesen kinyújtott, lerázva ezzel pár elhalt tollat, melyek a földre hulltak.

A férfinak gyönyörű volt ez a látvány. Még sosem látott ennél szebbet. Kár, hogy ez az utolsó alkalom, mikor ilyen gyönyörűt láthat. A tudat, hogy valószínű soha többé nem látja a nőt elszomorította.

      Az angyal a szikla felé kezdett futni, majd elrugaszkodott a szilárd földtől. Szárnyait széttárta és magabiztosan repült a halálba, mely csak rá várt.

Semmi más nem maradt utána, csak pár tollpehely, melyek még mindig a földön feküdtek, magányosan.