Egy szál cigi

      A füst kiszállt a késő délutáni levegőbe, majd eltűnt a szürke felhők között, melyekből esőcseppek hullottak a fejünkre. „Nem dohányzó épület” volt kiírva a bejárati ajtóra, valamint a földszinten található reklámhirdetéseknek felszentelt falra. Igazuk van, ez az épület nem dohányzik, csupán én, de kúrvára nem hatnak meg a tiltások. Egy régi ismerősöm szerint a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. Asszem’ igaza volt. Ez a srác egy olyan kölök volt, aki megszegte a házirend minden egyes pontját, a gimnáziumi élete egy rohadt vékony deszkán egyensúlyozott, közel a kicsapáshoz, és most itt van, az ország egyik leghíresebb stúdiójának a vezetője.

Valakinek összejön az élet, nem úgy, mint nekem. A kezdetektől fogva a legtöbbet kihoztam magamból, mindig igyekeztem a lehető legjobbat nyújtani, és most itt vagyok, elveszve a rohadt szürke hétköznapjaimban. És egyre inkább azt érzem, kezdek begolyózni a szürke monoton élettől.

Egy lakótelepi ház erkélyén állok, és szívom a 867 ft-os cigimet, amit még a hét elején vettem, egy közeli kisboltban. A szál lassan füstölög, miközben a várost nézem felülről és kezdem azt érezni, hogy már a cigi íze sem boldogít. Már ez a kib*szott cigi sem tetszik nekem. Hová fajul a világ?

            Igazság szerint sosem akartam rászokni. Az első szál borzalma volt. Sírtam. Sírtam, mert nem tetszett az íze. Sírtam, mert csak fa volt a tűzre. Sírtam, mert eszembe juttatták a legjobb barátomat.

Egy héttel a halála után gyújtottam rá először. Nem tudom miért, talán így akartam érezni. Tudni akartam, hogy ott van velem, hacsak egy szál cigiben is. Azután hosszú ideig nem gyújtottam rá. Volt úgy, hogy több hónap is eltelt úgy, hogy a doboz az íróasztalom legalsó fiókjában hevert, érintetlenül.

Aztán megint jött valami, és szükségem volt a közelségére. Szükségem volt arra, hogy ott legyen velem.

            Majd így ment ez mindig. Magányos voltam, fájt az egész kib*szott élet és egyre jobban szükségem volt valamire. Talán egy idő után már nem azért gyújtottam rá, mert ő hiányzott, hanem mert így tudtam csupán megfeledkezni az egész tetves világról.

            Néha nem szeretnék mást csinálni, csak bedobni magamat a Chevy Impalámba és itt hagyni mindent. Elhúzni innen jó messzire. De egyedül nem ugyan az. Egyedül minden más, és ez kettőnk álma volt; végig az országúton, ACDC-t hallgatva a régi kazettás magnóból, bőrdzseki, napszemüveg, szakadt farmer, és a hátsó ülésre dobva egy doboz cigi, ami csak a tied. Igen, ez kettőnk álma volt. Sajnálom, hogy már csak volt. De szeretném, ha tudnád, hogy az Impalánk ott áll, a házsorok közötti parkolóban, és csak arra vár, hogy itt hagyjunk mindent a jó büdös francba.

            Megfordulok és a saját tükörképem helyett az övé néz vissza rám az ablaküvegről. Szegecses csizma, szakadt farmer, bő póló, fekete dzseki és egy szál füstölgő cigi.