Az eső elmosta a tájat, amint az autóbusz elhagyta a
város határát. Azé a városét, ahol 19 évig éltem. Valahol mindig is ott bujkált
bennem, hogy egy nap itt hagyom ezt a kócerájt, és új életet kezdek. Hogy egy
nap a tűzbe vetem a rajzaimat, a fotóalbumot, és ezzel együtt minden emléket.
Sosem
tartoztam ezek közé az emberek közé. Ezt már akkor is tudtam, mikor életemben
először léptem be az iskola kapuin. Az idővel ez az érzés csak egyre inkább
erősödött. Tudtam, hogy ujjal mutogatnak rám, csak mert máshogy gondolkodom,
máshogy viselkedem. Évekig küzdöttem, hogy beilleszkedjek a társadalom
rétegébe, de nem sikerült. Pedig nem voltam más, mint a többi, sőt, elbújhattam
volna közöttük, olyan voltam, mint egy a sok diák között. Nem voltam se magasabb,
se alacsonyabb, se sovány, se kövér, se szép, se csúnya, se buta, se túl okos.
Egyszerűen csak egy kislány voltam, rövid barna hajjal, de úgy gondolom, ezért
még nem köveznek meg senkit. Az általános végével kezdtem feladni a reményt,
hogy valaha is olyan leszek, mint a többi lány. Talán épp ezért már nem is
erőlködtem annyit. Beburkolóztam a saját kis világomba, elzárva az embereket,
és útnak eresztettem a fantáziámat, amit soha senki nem értett meg, és nem is
fog.
A helyzet nem változott a
gimnáziumban sem. Csak a hely volt más, de az addigi életem ugyanúgy
folytatódott. 15 voltam, mikor először felmerült bennem, hogy eltűnök innen a
jó büdös francba, magam mögött hagyva mindent. Mi veszíteni valóm lenne? Semmi,
és annál többet nyernék. Magam mögött hagynám a múltam, az életem, azt aki
vagyok, az álmatlan éjszakákat, és a szépnek nem nevezhető gyermekkoromat.
Eredetileg úgy terveztem,
hogy egy nap motorra vágom magam, lecsapom a plexit, és elhajtok szó nélkül.
Aztán az élet úgy adta, hogy nem sikerült sem motort vennem, se jogsit
szereznem. De most, hogy belegondolok, a busz mégiscsak jobb ötlet volt.
Felszálltam hát az első járatra, ami előttem volt, mikor beértem az állomásra.
Majd az élet visz arra, amerre vinni akar.
Semmit nem hoztam magammal,
az irataimon kívül. Úgy gondoltam, arra azért mégiscsak szükség lehet. A
mostani göncömtől is majd megszeretnék válni, és idővel venni újakat. A hajamat
valószínű lefogom vágatni vállig, és befestetem, de ezzel még ráérek majd akkor
foglalkozni. A legfontosabb, hogy ha megérkezek minél hamarabb találjak munkát,
és házat.
Emlékszem,
hogy a telefonomat, és a lakáskulcsomat is az asztalon hagytam. És egy rövid
levelet, amelyben elbúcsúztam mindenkitől, akik fontosak a számomra, a
családomtól. Tudom, most biztos nagyon haragudhatnak, az édesanyám inkább
ideges, de nem volt más választásom. Remélem, egy nap majd megfog bocsájtani,
és megérti miért szálltam fel arra a járatra.
Négy évet vártam erre a napra és végre eljött. 19. nyaram
33. napján telt be a pohár. Nem voltam ideges, se rosszkedvű. Egyszerűen csak
ültem az ablakpárkányban, és néztem az elballagó bárányfelhőket, amik
messzebbre vittek, mint bármi más. Abban a szent pillanatban született meg
bennem a korszakalkotó ötletem, hogy lelépek.
Magam sem tudom, mi ütött
belém. Jó, persze, valahol az ember mindig arra gondol, hogy elmegy. Kétféle
ember van, aki mindig azon gondolkodik, hogy megteszi, de sosem meri megtenni,
és akinek egy nap a töke tele lesz a világból, felszáll a járatra, a sofőrre
mosolyog, és ledobja magát a hátsó ajtóhoz legközelebbi helyre. Mindig is
éreztem, hogy lépnem kell, de sosem hittem volna, hogy valójában ezt megmerem
csinálni.
Elmélyedtem a gondolataimban. A
délutáni nap sugarai átszűrődtek a sötét felhőkön, miután elállt az eső. A kinti
világot elemezve pedig, egy idegen tükörképe nézett rám. Valakié, aki mindig is
lenni akartam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése