A tél első pelyhei...

            A tél első hópelyhei hullottak körülöttem. Az ég felé fordítottam az arcomat, és hagytam, hogy a pelyhek a véres arcomra hulljanak. Kezemből kicsúszott a vérben úszott kard. Lehullt a hideg földre. Nem tudtam levenni a szememet a színtelen égről. Ő jutott eszembe. Eszembe jutott az arca, amint követelte, hadd jöjjön. Nehéz volt úgy néznek rá, és a torkának fognom a kardját, de nem tehettem mást. Még az sem volt biztos, hogy én túlélem, nem akartam őt is bajba keverni. Sőt… Még mindig nem biztos, hogy túlélem. Reggelre a méreg elöntheti a testemet, és onnan már nem tudok visszafordulni. Nem lett volna túl szerencsés, amint látja, hogy teljes egészében átalakulok, és egy olyan szörnyeteg válik belőlem, akit ki kell végezni. Neki kellett volna megtennie. A puszta két kezével. Hagyott volna megszökni inkább, de nem tudott volna végezni velem.

Istenem, mond, miért kell mindennek így történnie? Miért?

Mennyi éjszakán át fohászkodtam Istenhez, hogy segítsen? Hogy békére leljünk, és egy tökéletes világban élhessek vele? De az akaratom egyre kevésbé akart beteljesedni, egyre inkább rosszabb lett. Így már nem csak másokkal, de saját magammal is meg kellett küzdeni. Nem mehet így tovább, és ha egy nap akkor alakulok át, mikor Ő is a közelemben van? Végeznem kell magammal, amíg nem késő!

            Nem tudom, miért, de nem tudtam elszakítani tekintetemet az égről. Annyira tiszta volt. Pont, mint Ő.

Nem hagyhattam, hogy végignézze, amit csináltam. Öltem. És ehhez nekem is részben átkellett alakulnom. Megrémült volna a látványtól, amint végzek az ismerőseivel, akik már démonok voltak. Megakart volna állítani. A vadászatnál ki kell iktatnunk az érzéseinket, és tudom, hogy ő erre nem lett volna képes. Mindegy, hogy mit tettem, és miért. Lényeg, hogy az egykor általa szeretett emberek most itt fekszenek a hóban, véresen, és démon képében… 

A kardját... az én kardomat...

Kardját nekem szegezte. Arcáról addig sosem látott komolyságot olvastam le. Vele akartam menni. Mindennél jobban akartam ezt, és ő nem hagyta, nem értettem miért. Meglepett arccal néztem rá, amint a hópelyhek szálltak körülötte, és a hideg téli szél belekapott fekete hajába, sötét kimonójába. Érdekesen hangzik, de annyira festői volt akkor az a kép, csak a kard nem kellett volna oda, amit a nyakamhoz szegezett. Ezt ő sem gondolta komolyan! Azaz mi az, hogy csak így simán a torkomhoz fogja a fegyverét? Azt a fegyvert, aminek most nálam kéne lennie, ő meg egyszerűen lenyúlta. Magam ellen akarja fordítani a saját kardomat? Ez akkora őrültség! És hogy tud az arca ennyi időn át rezzenetlen maradni? Meg mi ez a fordulat? Sosem tett volna ilyet. Most miért?

- Edward? – néztem rá kérdő tekintettel – Mégis mit jelentsen ez?
Nem válaszolt. Csak nézett tovább a komoly arcával, amit akkor láttam először, de már utáltam.
- Nem érünk ilyenre rá! Eressz! Ki kell mennem! – mondtam, majd remélve, hogy elenged megmozdultam.
A terveimet keresztbe döfte. A kardot még közelebb nyomta a torkomhoz, a hegye szinte már súrolta a nyakamat. Nem értettem, miért nem enged ki a mezőre, hogy segítsek a többieknek a csatában.

- Normális vagy te egyáltalán?! A többiek kint vannak a fagyban mi meg iderohadunk miattad, ahelyett, hogy segítenénk! Eressz el! – kiabáltam már dühösen.
- Nem! – ezt az egy szót kaptam válaszként, az idegesítő arca mellé.
Tudtam, hogy ez az arc csak azt jelentheti, hogy valami fontos dolgot vett a fejébe, és nem akarja, hogy bárki is megakadályozza benne, különösebb képen én. Életemben először utáltam ennyire Edwardot. Szemét!
            Megfordult, és elindult a havas puszta felé, ügyet sem vetve rám.
- Nem rázhatsz le csak így! Én is megyek, ha akarod, ha nem! – szóltam, majd máris elindultam.
            Észbe sem kaptam. A férfi ott termett előttem. Ajkait az enyéimre tapasztotta. Éreztem még ajkainak édes ízét, majd elkezdett velem forogni a világ, és sötét lett….

Tedd meg!

- Tedd meg! – imádkozott magában a lány, és várta az újabb pofont az előtte álló sráctól.
Talán megérdemelte, nem kellett volna beszállnia a bunyóba, de ő csak a barátját próbálta menteni, aki lekezelte emiatt a lányt, és felhúzta a nyúlcipőt. Kyra két horgot kapott már, most térden állva, véres arccal várt a harmadikra. Már az első után érezte, hogy így nem lesz rendben minden, és elhagyta korán az ereje ahhoz, hogy szembeszálljon. Csupán szavakkal tudott visszavágni.
- Nos, szöszi, remélem büszke vagy magadra! Kihúztál a szarból egy srácot, aki tetszik neked, cserébe megalázott, és felhúzta a nyúlcipőt. Mindegy, később megjárja még, de közel sem azért, ahogy veled bánt. Azt megérdemelted. Van egy egyességem – kezdte, majd lehajolt a lányhoz, hogy szemtől szembe kerüljön vele – Bocsánatot kérsz, leszel a szolgám, cserébe nem bántalak.
A lány válasz helyett olyan erősen megfejelte a fiút, hogy felszakadt homlokán a bőr, és a vér végigfutott az arcán.
- Te rohadt kúrva! – kiáltotta, majd fellendítette a lábát, hogy arcon rúgja a lányt.
Kyra alig tudott a két karján megtámaszkodni a földön. Nem volt már ereje ahhoz, hogy félre ugorjon, vagy elkapja a fiú lábát, ami egyre inkább felé közeledett. Nem tudta elhinni, hogy annyian vannak körülöttük, és senki sem ment a segítségére, még ha nem is kellett volna más ügyébe avatkoznia. Fáradt szemei egyre csak várták a rúgást, amit talán már meg sem érzett volna.
Felnézett, mikor hosszú ideig nem történt semmi. Egy magas férfi állt előtte. Lehetett 21. Amennyit hátulról látott, és amennyit feltudott fogni, abból ítélve elég jóvágású fickó lehetett. Minden esetre az ő megjelenésére a banda megtántorodott, és inkább eltűnt, miután a férfi megfenyegette őket. A fickó hátra fordult, majd lehajolt Kírához, akit éppen időben kapott el, mielőtt teljesen a földre zuhant volna. Felvette karjaiba a lányt, majd vele együtt ment végig az iskola hosszú folyosóján. 

Miért nem?

Késő délutánra járt már. A nap sugarai már csak a lombok alját világította meg, miközben a levegőt a kora őszi csípős szél járta át. A lábai alatt ropogtak a kavicsok, amint végighaladt a régi síneken. A hosszú barna haját összekócolta a szél, de nem törődött vele. Sokszor sétált már a síneken, a nyári estéken, de sosem volt annyira szomorú, mint akkor. Minden remény elhagyta, már azt sem bánta volna, ha jön egy mozdony és halálra gázolja. Akkor legalább megszabadította volna a világot a létezésétől.

Ekkor meghallotta a felé tartó vonatot, és érezte a lába alatt a közeledését, amint a sínek egyre jobban csörömpöltek. A masiniszta sípolt. A lány bágyadt tekintettel a mozdony orrára nézett, farkasszemet a fénnyel. Ez volt, amit utoljára látott.

A következő kép, amit látott az a kékes-lilás ég volt, amin már megjelent egy-két csillag. Érezte, amint a mellhasát nyomja valami, és alig kapott már levegőt a nehéz súlytól. Megpróbált felülni, amikor észrevette, hogy egy férfi nehezedik rajta. A fickó megmozdult, majd megtámasztotta magát a kinyújtott karjain, és a lány arcát fürkészte. A nő lélegzete elakadt. Mintha csak az álmából lépett volna vissza az életébe a pasas, aki az imént akadályozta meg a halálát. Látta már őt valahol. Valahol, de maga sem tudta megmondani hol, és miként. De tudta. Legbelül érezte, hogy talán az előző életében már biztos látta. Ezeket a gyönyörű barna szemeket, a finom szőrzetet a mellhasán, az izmos karjait, és a mosolyát, ami most is ott volt az arcán, értetlenül. 

Az úton

       Három órája ülök a volán mögött, és tartunk egyenesen Virginia City felé, San Franciscóból. Én sem gondoltam komolyan a dolgot, hogy 244 mérföldet megteszek, az oldalamon egy lőtt sebű férfival, akinek a nevén kívül nem sokat tudok, még az életkorát sem, sem, hogy honnan származik. Annyit tudok, hogy egy nagy kereskedelmi cégnek egy fontos embere, és el kell juttatnom egy biztonságos helyre, ahol nem vadásznak rá. Kár, hogy későn figyelmeztettek. Ha nem szarakodnak annyit, talán megúszhattuk volna az egész délutáni ámokfutást épp bőrrel. Elsődleges feladatom, hogy amint beérünk, a legközelebbi városba elvigyem Robertet egy kórházba, ahol kiszedik a combjából a lövedéket, és lekezelik a sebet. A fickónak nem nevezheti ezt a napot tökéletesnek. A legközelebbi település félórányira fekszik északra. Reno Sparks-ban majd kiveszünk valahol egy szobát, és csak reggel tudunk tovább indulni Virginiába. Onnan már gyerekjáték lesz az egész. Meghúzzuk magunkat a cégünk egy ingatlanában, és várjuk a további utasításokat. Nem tudom, mit véthetett ez az ember, de csak úgy nem kezdenek el üldözni egy férfit. Mindegy, annyira nem érdekel, elvégre nem az információimért fizetnek, hanem hogy megvédjem az ügyfelemet. Jelenleg teljesen magamra vagyok utalva. A telefonom lemerült, a tartalék aku bedöglött, és már csak két táram maradt. Mindet el kellett használnom, mikor az autópályán üldöztek minket. Egyetlen segítségem a térkép, semmi több.

            A mellettem alvó férfi kb 30 lehet, de ebben sem vagyok teljesen biztos. Zöld szemekkel, kicsit hosszabb barna séróval, és borostyával. Végtére, nem néz ki rosszul. Az a típus, aki után megfordulnak a nők. Igazság szerint nem sokat kommunikáltunk, sőt egyáltalán semmit. Épp egy utcai csete-paté közben csíptem fel. Először nem akart hinni nekem, hogy én vagyok a testőre, de mikor felmutattam az igazolványomat beugrott mellém az anyósülésre. Akkor már meg volt lőve, szóval épp az utolsó pillanatban ugrottam be a képbe.

Mellesleg csupa vér lett a kárpit! Nem rég volt egy hétig a kocsim a szerelőnél, most meg vihetem a tisztítóba. Remek! Elvégre mindegy. Hozzászoktam már, hogy a munkám ezzel jár. Még mindig jobb, mint mikor egyszer üldözés közben borultam fel a kocsival. A jármű darabokra tőrt, szerencsére volt rá biztosításom, így meg tudtam javíttatni, emellett még hetekre a kórházba is kerültem, és a rossz kórházi kosztokon kellett élnem. Komolyan mondom, ott halálra éheztetik az embert! Hála az öcsémnek, aki minden harmadik nap benézett és hozott normális kaját.

            Már öt éve benne vagyok a szakmámban, és jónak mondhatom magam. Azt hiszem, kislány koromban is már nyilvánvaló volt, hogy engem nem plázacicának teremtett a jó Isten, hanem, hogy rendet tegyek. Ezalatt azt értem, hogy elég korán elkezdett érdekelni a harcművészetnek minden ága, és a fegyverek. Kétszer váltottam általánost, mert kicsaptak az agresszív természetemre hivatkozva. Pedig megérdemelték azok a fiúk! Sőt! Többet kellett volna akkor adnom nekik. A gimi idején már nem volt baj. Mindig egy olyan fordulóban kaptam el az illetőt, ahol nem volt tanár, így bizonyíték nem igazán volt ellenem, és igyekeztem olyan sérüléseket hagyni, ami fájt a srácnak, de nem látszott meg. Amint betöltöttem a 18-at megszereztem a fegyvertartásit. Mivel nagyon érdekelt ez az ág, ezért elhatároztam, hogy személyi testőr leszek, és be is vált. Igaz meg van a hátránya is.

Egyfolytában az emberem nyomában kell lennem, figyelnem kell minden egyes mozdulatát, ha lehet még a wc-re is el kell kísérnem. Akkor a legrosszabb, mikor egy hülyével áld meg a sors, aki hamarabb lövi le magát, mint az ellenségét. Ezek mellett nem igazán van magánéletem, de sokszor nem is bánom, úgysem tudnék egyedül mit kezdeni. Viszont sok helyre be tudok jutni, mivel mindenhol vannak kapcsolataim.

            Fáradtan Robertre pillantok, aki éppen valahol a virágos réten kóvályoghat az álmában. Szívből remélem, hogy a kórházig kihúzza valahogy, és nem kezd el ballagni a fény felé. A vérzést ugyan el tudtam állítani, de lőtt sebekkel még nem igazán volt dolgom, műteni nem tanítottak az iskolában, de majd kérvényezem, ha legközelebb arra járok. Kész mázli már az is, hogy a kocsimban mindig tartok egy komplett elsősegély dobozt, és annakidején felvettem a tantárgyat.

- Hol vagyunk? – kérdi Robert.
A szemében látom a fáradságot, és a fájdalmat.
- Kb 20 mérföldre Reno Sparkstól. Amint oda érünk elviszem egy kórházba, majd az éjszakát egy motelben fogjuk tölteni, és reggel folytatjuk az utunkat. Innen már csak 30 mérföld lesz Virgíniáig.
- Értem – mondja, majd egy pillanatra lehunyja a szemét – Megköszöntem már, hogy megmentett?
- Hm? Nem – válaszolom, majd ismét az útra szegezem a tekintetemet.
- Köszönöm!
Hangjában valami nagyon messzi dolog cseng. Kezdek aggódni, nehogy későn érkezzünk a kórházba. 

Az idő múlása

A kávéfőzőből halk suhogással folyt a pohárba az őrölt kávé. Mindent imádtam a kis házban. A régifajta tusolót, a törött tükröt a kagyló felett, a konyhában a kis fehér hűtőszekrényt, a sarokban zúgó fagyasztót, sőt még a gáztűzhelyet is, amit néha alig tudtam begyújtani. Még azt a rohadt régi tévét is csíptem, amit csak ritkán használtam, ennek ellenére mégis sokszor csak a hangyákat láttam a képernyőn. Olyankor kettőt beleütöttem, és máris működött. Az egyetlen modernebb cucc a házamban egy laptop volt, ami az íróasztalomon hevert. Többnyire csak vészhelyzet esetén használtam azt is, a munkámhoz, vagy ha egy fontos e-mailt vártam. Nem használtam se filmnézésre, se zenehallgatásra. Ha zenét akartam egyszerűen csak feltettem egy bakelit lemezt, és élveztem Elvis Presley hangját, a konyhában táncolva, főzés közben. Az ágyamon egy ősrégi mobiltelefon hevert, ami mostanában egyre többször eljátssza, hogy önállósítja magát, hol kikapcsol, hol nem ér el senki, hol darabokra hullik.

De mit vártam? Szeretem a régi dolgokat, és utálok változtatni, újítani. Úgy szeretem az engem körülvevő világot, ahogy azt mindig is megszoktam. Imádtam kilépni az erkélyre, ahol kilátást nyertem a város egyik legélénkebb területére. A velem szemben levő szürke háztömbökre, amint épp a szennyes lóg a ruhaszárító köteleken, a kis utcákra, amik az épületek között futottak fel; a sarki pékségre, ahol a kedvenc kenyeremet vettem; az idős hölgyekre, akik nap, mint nap a kispadon ültek, és beszélgettek; a szemben levő zöldségesre; a régi strandra, óriási medencével, amit annyira szeretek; arra a számtalannyi emberre, akik elhaladtak a főúton és a járdákon, mindannyian máson agyalva, és a kedvenc kis kocsmámra, ami ott húzódott meg a háztömbök között. Még azt is tudtam, mi lehet ott, ahol nem láttam a terepet. A lakótelep közepén egy focipálya terült el, mellette pedig egy játszótér, nap, mint nap telis-tele gyerekekkel. A háztömbökön túl pedig egy iskola volt, ahova jártam. Viszonylag régi volt már az épület, 25 éves kb. Kívülről a falak zöldek voltak, belülről pedig ott virított minden sarokban, minden egyes négyzetméteren egy repedés, ami elárulta az öregségét. Viharosabb napokon alighanem „csónakkal tudtunk közlekedni” a termekben, annyira beázott. Az ablakok megreccsentek, amikor kinyitottuk. A WC ajtók tele voltak firkálva olyanokkal, mint: olé, I love you, meg egy csomó ismeretlen férfinévvel. A lépcsőházak annyira szűkek voltak, hogy három ember már nem fért el egymás mellett. Még az a nagy udvar is vonzott, ahol a köveken gyalogoltunk minden szünetben, és ahol leültünk mindig egy fa alá beszélgetni.

Ezek ellenére mit látok most? Mi vesz körül? Minden megváltozott. A nappaliban egy falnyi tévé lóg, amit már nem kell szétvernem ahhoz, hogy legalább egy csatornát fogjon; mellette egy óriási hifitorony, majd’ plafonig érő hangfalakkal, és már nem Elvis énekel a túloldalon; a fürdőben vadiúj zuhanyzókabin illegeti magát, még zenél is; a mosdókagyló fölött egy gyönyörű tükörben néz vissza rám minden nap egy idegen; a konyhában elektromos sütő, ezt az egyet nem is bánom, hisz könnyebb kezelni; mosogatógép; és egy baromi nagy hűtő a sarokban, amiben három hulla elférne + egy feldarabolva. Tudom, előbb utóbb minden tönkremegy, de hiányzik az a sok dolog, amiben felnőttem. Még az a nyamvadt hűtő is, aminek a végén már be kellett csapni az ajtaját, hogy bent maradjon.

Hogy mi hiányzik még? A kocsi. Emlékszem életem első kocsijára, amire magam dobtam össze a pénzemet, amiért megdolgoztam. Szerettem. Egy piros Ladáról van szó, kockalámpákkal. Nem mondhatjuk, hogy valami luxus jármű, de szerettem. Olyan otthonias volt a környezete. A kopott üléshuzat, a visszapillantón lógó illatosító, és a hátsó ülésen heverő pulóverem. Ennek ellenére mim van ma? Egy rohadt Mercédeszem. Egy rohadt fekete Mercédeszem… A huzatok vadiújak, a kárpit tiszta, az autó kényelmes, és teljesen biztonságos. Mellesleg, még csak meg sem kell szerelnem, ha elromlik benne valami, mert vannak olyan emberek, akik megcsinálják helyettem. Még ezt is elvették tőlem. Az élményét annak, hogy én magam szerelhessem meg a saját kocsimat. Ha akarnám, sem tudnám ma már megtenni ezt. Igen, kényelmes kocsi, gyönyörű. Olyan jármű, amiért döglenek az emberek. Csak hiányzik az a rohadt illatosító a visszapillantóról; a remény, hogy a szomszéd városba eljutok négy keréken, és vissza; a kopott kárpit; a régi rádió; és az a nyamvadt pulcsi a hátsó ülésről.

            Hogy mi van az erkélyen túl? Nézd meg magad! Az utakat megjavították, sehol sincs egyetlen bukkanó sem, vagy kátyú. A szemközti háztömb egy részét lebontották, és üzleteket, áruházakat építettek a helyére. Most a zöldséges helyett ott díszeleg egy baromi nagy bevásárlóközpont, Nike bolttal, és egyéb márkás cuccokkal. A sarki kis pékség már rég bezárt, a kedvenc újságosom és a kedvenc könyvesboltom már a múlté. Már a strand sem olyan, mint volt. Azt is lebontották, és átépítették. Legalább azt a nagy medencét hagyták volna! A játszótér valószínű elhanyagolva áll, és üresen. A hinta valószínű ott leng magányosan, és a focikapukról is lerohadt a háló. A parkok meg elhagyatottak, és üresek.

Az iskola? Az iskolát felújították. Az egykori zöld iskolám ma már narancssárga színben pompázik. Az épületet beszigetelték, az ablakok le lettek cserélve, a repedések pedig eltűntek a falról. Az udvarról pedig eltűnt a kedvenc fám. Még pár évvel ezelőtt egy vihar csavarta ki. Ballagásom óta egyszer voltam ott az iskolában, azóta sem. Nem is vágyom vissza, hisz már nem azt a benyomást kelti, mint régen. A régi iskolám eltűnésével talán eltűntek az én érzéseim, és emlékeim is, amiket ott éltem át.

És hogy mi történt a kedvenc kis helyemmel? Ott szemben a kis utcák között meghúzódva? Nos, az az egyetlen, ami még mindig ott van. Rácsra és lakatra zárva. A betört ablakon keresztül látni, ahogy bent már minden beporosodott, és a székek lábát beszőtte a pók. És ami a legrosszabb, két éven belül újjáépítik, és a kiskocsmám helyett egy szórakozóhely fog állni, ahova örömmel mennek majd az emberek halálra részegedni, és bulizni.

Szerettem pedig ezt a helyet. Attól függetlenül, hogy kocsma volt, még nem azt jelentette, hogy minden második ember leitta magát, ahogy csak tudta. Nem. Ez annál sokkal több volt! Ide jártunk le minden szombat este a haverokkal. Jókat ittunk a kedvenc sörünkből, de sosem rúgtunk be. Biliárdoztunk, dartsoztunk, olykor pedig csak ültünk a sarokban egy asztalnál, és elfilozofáltunk az élet nagy kérdéseiről.

Így teltek az évek, lassacskán, de boldogan. A szürke háztömbök között. Az omladozó falú iskolában, a játszótéren, a football pályán, ahol annyiszor elestem, és a kedvenc kocsmánkban, ami már a múlté…