Leszek a....

Leszek a sötét nappalod,

Leszek a ragyogó éjjeled,

Leszek az idők végezetéig

az örök szerelmed.

Leszek az üvöltő csended,

Leszek a békés haragod,

Leszek a tavasszal kinyíló

első virágod.

Leszek a gyönyörű hazugságod,

Leszek a kegyetlen igazságod,

Leszek az esőben megjelenő

első szivárványod.

Leszek a fájdalmas tegnapod,

Leszek a titokzatos holnapod,

Leszek a fáról felrebbenő

kicsi pillangód.

Leszek a forró nyári napod,

Leszek a januári kemény fagyod,

Leszek a rádióban megszólaló

kedvenc dallamod.

Leszek a melegen tartó takaród,

Leszek az örökké védő angyalod,

Leszek a reggel felbukkanó

első gondolatod.

Leszek a csábító végtelen,

Leszek a boldog életed,

Leszek az első és egyben

az utolsó szerelmed.

Összetört lélek

Összetörve a padlón…

Fekszek, akár egy halott…

Szívem helyén üres lyuk….

Kínkeserve szenvedek,

A megbolondulás szélén állok

És fájdalmam egyre csak nő.

Kérlek, csak szűnjek meg létezni!

Csak hagyd arcomon lefolyni könnyeimet,

Kérlek, csak hagyj összeomolni!

Mert fáj.

Rettenetesen fáj.

Nem tudom mi, csak érzem a mardosást.

Némán sikítok,

Hangom nem hallja senki,

Nem vágyok másra, csupán a halálra.

Kérlek, csak hagyj teljesen összetörni,

Hagyj egész éjjel zokogni,

S mikor már testem teljesen kihűlt,

Öleld magadhoz törött lelkemet

És suttogd a fülembe:

Mindig is szerettelek….

Az elmúlt régi szép idők

A kávéfőzőből halk suhogással folyt a pohárba az őrölt kávé. Mindent imádtam a kis házban. A régifajta tusolót, a törött tükröt a kagyló felett, a konyhában a kis fehér hűtőszekrényt, a sarokban zúgó fagyasztót, sőt még a gáztűzhelyet is, amit néha alig tudtam begyújtani. Még azt a rohadt régi tévét is csíptem, amit csak ritkán használtam, ennek ellenére mégis sokszor csak a hangyákat láttam a képernyőn. Olyankor kettőt beleütöttem, és máris működött. Az egyetlen modernebb cucc a házamban egy laptop volt, ami az íróasztalomon hevert. Többnyire csak vészhelyzet esetén használtam azt is, a munkámhoz, vagy ha egy fontos e-mailt vártam. Nem használtam se filmnézésre, se zenehallgatásra. Ha zenét akartam egyszerűen csak feltettem egy bakelit lemezt, és élveztem Elvis Presley hangját, a konyhában táncolva, főzés közben. Az ágyamon egy ősrégi mobiltelefon hevert, ami mostanában egyre többször eljátssza, hogy önálósítja magát, hol kikapcsol, hol nem ér el senki, hol darabokra hullik.

De mit vártam? Szeretem a régi dolgokat, és utálok változtatni, újítani. Úgy szeretem az engem körülvevő világot, ahogy azt mindig is megszoktam. Imádtam kilépni az erkélyre, ahol kilátást nyertem a város egyik legélénkebb területére. A velem szemben levő szürke háztömbökre, amint épp a szennyes lóg a ruhaszárítóköteleken, a kis utcákra, amik az épületek között futottak fel; a sarki pékségre, ahol a kedvenc kenyeremet vettem; az idős hölgyekre, akik nap, mint nap a kispadon ültek, és beszélgettek; a szemben levő zöldségesre; a régi strandra, óriási medencével, amit annyira szeretek; arra a számtalannyi emberre, akik elhaladtak a főúton és a járdákon, mindannyian máson agyalva, és a kedvenc kis kocsmámra, ami ott húzódott meg a háztömbök között. Még azt is tudtam, mi lehet ott, ahol nem láttam a terepet. A lakótelep közepén egy focipálya terült el, mellette pedig egy játszótér, nap, mint nap telis-tele gyerekekkel. A háztömbökön túl pedig egy iskola volt, ahova jártam. Viszonylag régi volt már az épület, 25 éves kb. Kívülről a falak zöldek voltak, belülről pedig ott virított minden sarokban, minden egyes négyzetméteren egy repedés, ami elárulta az öregségét. Viharosabb napokon alighanem „csónakkal tudtunk közlekedni” a termekben, annyira beázott. Az ablakok megreccsentek, amikor kinyitottuk. A wc ajtók tele voltak firkálva olyanokkal, mint: olé, I love you, meg egy csomó ismeretlen férfinévvel. A lépcsőházak annyira szűkek voltak, hogy három ember már nem fért el egymás mellett. Még az a nagy udvar is vonzott, ahol a köveken gyalogoltunk minden szünetben, és ahol leültünk mindig egy fa alá beszélgetni.

Ezek ellenére mit látok most? Mi vesz körül? Minden megváltozott. A nappaliban egy falnyi tévé lóg, amit már nem kell szétvernem ahhoz, hogy legalább egy csatornát fogjon; mellette egy óriási hifitorony, majd’ plafonig érő hangfalakkal, és már nem Elvis énekel a túloldalon; a fürdőben vadiúj zuhanyzókabin illegeti magát, még zenél is; a mosdókagyló fölött egy gyönyörű tükörben néz vissza rám minden nap egy idegen; a konyhában elektromos sütő, ezt az egyet nem is bánom, hisz könnyebb kezelni; mosogatógép; és egy baromi nagy hűtő a sarokban, amiben három hulla elférne + egy feldarabolva. Tudom, előbb utóbb minden tönkremegy, de hiányzik az a sok dolog, amiben felnőttem. Még az a nyamvadt hűtő is, aminek a végén már be kellett csapni az ajtaját, hogy bent maradjon.

Hogy mi hiányzik még? A kocsi. Emlékszem életem első kocsijára, amire magam dobtam össze a pénzemet, amiért megdolgoztam. Szerettem. Egy piros Ladáról van szó, kockalámpákkal. Nem mondhatjuk, hogy valami luxus jármű, de szerettem. Olyan otthonias volt a környezete. A kopott üléshuzat, a visszapillantón lógó illatosító, és a hátsó ülésen heverő pulóverem. Ennek ellenére mim van ma? Egy rohadt Mercédeszem. Egy rohadt fekete Mercédeszem… A huzatok vadiújak, a kárpit tiszta, az autó kényelmes, és teljesen biztonságos. Mellesleg, még csak meg sem kell szerelnem, ha elromlik benne valami, mert vannak olyan emberek, akik megcsinálják helyettem. Még ezt is elvették tőlem. Az élményét annak, hogy én magam szerelhessem meg a saját kocsimat. Ha akarnám, sem tudnám ma már megtenni ezt. Igen, kényelmes kocsi, gyönyörű. Olyan jármű, amiért döglenek az emberek. Csak hiányzik az a rohadt illatosító a visszapillantóról; a remény, hogy a szomszéd városba eljutok négy keréken, és vissza; a kopott kárpit; a régi rádió; és az a nyamvadt pulcsi a hátsó ülésről.

            Hogy mi van az erkélyen túl? Nézd meg magad! Az utakat megjavították, sehol sincs egyetlen bukkanó sem, vagy kátyú. A szemközti háztömb egy részét lebontották, és üzleteket, áruházakat építettek a helyére. Most a zöldséges helyett ott díszeleg egy baromi nagy bevásárlóközpont, Nike bolttal, és egyéb márkás cuccokkal. A sarki kispékség már rég bezárt, a kedvenc újságosom és a kedvenc könyvesboltom már a múlté. Már a strand sem olyan, mint volt. Azt is lebontották, és átépítették. Legalább azt a nagy medencét hagyták volna! A játszótér valószínű elhanyagolva áll, és üresen. A hinta valószínű ott leng magányosan, és a focikapukról is lerohadt a háló. A parkok meg elhagyatottak, és üresek.

Az iskola? Az iskolát felújították. Az egykori zöld iskolám ma már narancssárga színben pompázik. Az épületet beszigetelték, az ablakok le lettek cserélve, a repedések pedig eltűntek a falról. Az udvarról pedig eltűnt a kedvenc fám. Még pár évvel ezelőtt egy vihar csavarta ki. Ballagásom óta egyszer voltam ott az iskolában, azóta sem. Nem is vágyom vissza, hisz már nem azt a benyomást kelti, mint régen. A régi iskolám eltűnésével talán eltűntek az én érzéseim, és emlékeim is, amiket ott éltem át.

És hogy mi történt a kedvenc kis helyemmel? Ott szemben a kisutcák között meghúzódva? Nos, az az egyetlen, ami még mindig ott van. Rácsra és lakatra zárva. A betört ablakon keresztül látni, ahogy bent már minden beporosodott, és a székek lábát beszőtte a pók. És ami a legrosszabb, két éven belül újjáépítik, és a kiskocsmám helyett egy szórakozóhely fog állni, ahova örömmel mennek majd az emberek halálra részegedni, és bulizni.

Szerettem pedig ezt a helyet. Attól függetlenül, hogy kocsma volt, még nem azt jelentette, hogy minden második ember leitta magát, ahogy csak tudta. Nem. Ez annál sokkal több volt! Ide jártunk le minden szombat este a haverokkal. Jókat ittunk a kedvenc sörünkből, de sosem rúgtunk be. Biliárdoztunk, dartzoztunk, olykor pedig csak ültünk a sarokban egy asztalnál, és elfilozofáltunk az élet nagy kérdéseiről.

Így teltek az évek, lassacskán, de boldogan. A szürke háztömbök között. Az omladozó falú iskolában, a játszótéren, a football pályán, ahol annyiszor elestem, és a kedvenc kocsmánkban, ami már a múlté…

A város, ahol megállt az idő

Tik… Tak… Tik… Tak…

Az óra kattogása hangosabb volt a tőlem pár méterre álló tanárnál, aki lelkesen igyekezett leadni nekünk az aktuális óra anyagát, melyet a diákság igyekezett befogadni az elméjébe, kisebb, nagyobb sikerekkel.

Tik… Tak…

A másodpercmutató lassan tette meg a 360 fokot. Mi több, még sosem volt ilyen lomha az a vacak kis kar. Mintha néha megpihenne egy-egy pillanatra, majd lustán ugrik tovább a következő számra.

Tik… Tak…

A két hangocska közti távolság már lassan elviselhetetlenné nőtt.

Tik…

Néma csend. Ez következett az utolsó „tik” után, melyet egy „taknak” kellett volna követnie, ehelyett viszont beállt a síri csend.

Ennyi, szóval tényleg megállt.

Megállt az-az öreg óra, mely talán már évtizedek óta ott lóg a falon és dúdolja a nap minden percében a két ritmusból álló dallamot: tik… tak…

Felötlött bennem, hogy vajon más is észre vette-e rajtam kívül az óra szimfóniájának hiányát. Óvatosan hátrafordultam valamiféle alátámasztásért, hogy igenis, más is észrevette, hogy megállt az óra, de csak a kopasz székek üres tekintete nézett vissza rám.

Az eddigieknél is óvatosabban fordultam vissza és belemerültem az írásaim soraiba, melyeket alig pár perce kapartam a négyzetrácsos lapra.

Habár az óra megállt, az idő attól még telik. Mert telnie kell.

Legalábbis azt hittem.

Még mindig síri csönd.

Felmerült bennem a gondolat mi van, ha nem az óra állt meg, hanem maga az idő?

Egy szerencsétlen író éjszakája

         Az írásra márpedig születni kell. Ez nem olyasfajta tudás, melyet bárki képes elsajátítani. Valaki vagy tud írni, vagy nem.

És én az életemnek abban a pillanatában voltam, mikor azt mondtam: ez nekem mégsem megy. Nem is tudom, hogy gondoltam én ezt.

            Megfogtam az asztalomon heverő whiskys üveget és jó nagyot kortyoltam a barnás színű löttyből. Ezután butykos visszakerült a jelenlegi szent helyére, azaz vissza az összegyűrt papír fecnijeim közé, melyeken elrontott jegyzetek voltak írva.

            A nevem Abraham Lincoln. Harminchét éves, kétszeresen elvált.

Először is, szögezzük le, én nem az-az Abraham Lincoln vagyok, akire Önök gondolnak, kedves olvasóim. Nem, én egy szegény, a XIX. Század utolsó harmadában elveszett szerencsétlen író vagyok, akinek csupán egy hete van leadni a szerkesztőségnek azt a könyvet, melyet még csak el sem kezdett. Az igazság az, hogy én már kész örömmel megalkottam volna életem legújabb művét, a bibi csak azzal volt, hogy éppen ebben a jelentékes pillanatban hagyott cserben a Múzsám. Azt hiszem, ezt hívják pechnek.

            De ha már így nézzük, sajnos azt kell, hogy mondjam, az egész életem egy óriási baklövés. Az ember azt hinné, ha gyermekét egy híres emberről nevezi el (pláne egy elnökről), akkor a szerencse a nevével fog járni. Sajnálom, hogy ezt nekem kell közölnöm Önökkel, de ez egyáltalán nem így van.

Szóval ott jártam, hogy az egész nyomorult életem maga a tragédia.

Ez az egész már akkor elkezdődött, mikor még nem volt annyira fejlett a kezem, hogy megtudjam vakarni a tulajdon hátamat, de már nagyobb voltam egy borsószemnél.

Az apám lepattant, mikor megtudta, hogy készülő félben vagyok a nagyvilág felé. Egyszer láttam egész eddigi életemben. Pontosan a 18. életévemnek a nyarán történt, amikor úgy döntöttem, némi kiruccanást teszek Los Angelesbe, még mielőtt belevágnék a gimnazista éveimnek legutolsó szakaszába, szóval pár hétre az angyalok városába utaztam, hogy felmérjem a terepet, ahol tovább szándékoztam élni az életemet, miután elballagtam. Tehát, a férfival, aki engem nemzett egy zűrös buli közepette egy eldugott kis kocsmában találtam rá, amikor épp egy bárszékről borult a tükörsima padlóra. Az eséstől azonnal elájult, én meg mint jófiú, rögtön ugrottam is segíteni. Kb. 15 perc után végül magához tért, de ekkor már az egyik sarokban ültünk egy olyan széken, amelyről tudtam, nem fog mindjárt leborulni, hanem talán majd 3 perc múlva. Rám nézett, szó nélkül a zsebébe nyúlt, és elővette a doboz cigijét, hogy rágyújtson, közben kihajigált az asztalra mindenféle kacatot és fecnit, melyet a kabátja rejtegetett. Az öngyújtósát keresgette, siker nélkül. Elővettem hát az enyémet, és meggyújtottam a cigijét, had lelje örömét a füstben, elvégre nekem tök mindegy volt, tüdőrákban, vagy valamilyen máj betegségben hal-e meg.

- Köszönöm, fiam – mondta, majd elkezdett visszapakolni a zsebébe, amikor egy különös fecni akadt a kezébe.
Széthajtotta, majd ott hagyta az asztalon, had heverjen. Egy kép volt. Egy kép egy fiatal párról. Egy a huszas éveinek elejében járó férfiról, amint átölel egy tizenhat, tizenhét éves lányt, akinek a fekete haja zuhatagként lóg az arcába, eltakarva a szemeit. Ekkor ugrott be csak a fotó. Ez egy ugyan olyan, mint amit valaha anyámnál találtam. A nő nem más volt, mint az én anyám, a férfi pedig az, aki már akkor utált, mikor még semmi bűnt nem követtem el. És ez a férfi ott ült velem szemben, és szívta az olcsó cigijét, melyet én gyújtottam meg.

- Hát, további szép estét! – mondtam, majd megfogtam a dzsekimet és távoztam.
Szóval, ez volt a szerencsés találkozásom a férfival, aki képes volt otthagyni az anyámat és engem.

Az anyám…. Az anyám azért ennél jobban szeretett, még akkor is, ha hét évesen lepasszolt a nagyinak (aki mellesleg rabszolgaként tekintett rám) és elment, mert akkor jött rá, hogy egyáltalán nem anyának való és hogy élni akarja az életet, melyet az én születésem rontott el.

2:07

Az asztalom fölött görnyedek, szememet pedig a monitor villódzó képernyőjére meresztem, melyet pár éve vettem egy leárazáson.

Írnom kell! Ha nem lesz meg a könyv, nem lesz pénz. Ha viszont nincs pénz, akkor előbb utóbb éhen fogok halni. De ez bizonyára csak azután következik be, miután kikerültem az utcára, mert nem tudtam fizetni a lakbért.

            Lehetne jobb életem is. Lehetne egy biztos jövőm, tuti fizetéssel, de nekem ez kellett. A számítógép fölötti görnyedt éjszakák, a sarokba bevágott pizzás dobozok és az asztalomon a magányosan álló whiskys üveg, mely kétségbeesetten mereszti rám nagy szemeit. Igen, ezért a flaccos életért hagytam ott az irodai munkámat, melyből egy nap a tököm tele lett, és csaptam fel inkább írónak, abban a reményben, hogy sikeres leszek. Valamint ezért a pályáért áldoztam fel két házasságomat is, melyet teljes mértékben én tettem tönkre.

Nincs mit tenni, az életem maga a kudarc.

De még van esélyem, hogy mindezt megváltoztassam, csupán meg kell írnom életem eddigi legnagyobb sikerkönyvét, mely után az egész világban kapkodni fognak.

Ekkor ugrik be az első szikra, mely elindít egy lavinát és gyors gépeléssel bepötyögtettem a címoldalt:

A kudarcot választottam

Írta: Abraham Lincoln

Valaki más

           Végigsétáltam a csendes folyosón. A nyitott ablakon bejutó tavaszi szél meglebegtette a hosszú hajamat, felhívva a rügyező fákra a figyelmemet. Megálltam egy pillanatra. Ránéztem a rózsaszín színben pompázó fára, mely az udvaron állt.

Nem éreztem semmit.

Már a rügyező tavasz sem tudott jobb kedvre deríteni, pedig mindig is annyira vártam az évnek ezt az időszakát. De most semmi. A virágzó tájtól még jobban összeszorult a szívem.

Elszakítottam a tekintetem a pompázó udvarról és folytattam az utamat a csendes folyosón, mely a cipőm talpának nyikorgásától visszhangzott.

Szükségem volt a felfrissülésre. Benyitottam a mosdóba, megnyitottam a csapot és egy ideig csak néztem a lefelé folyó vizet. Végül a kezembe mertem és megmostam az arcomat.

Felegyenesedtem. A falon lógó tükörbe akadt a tekintetem. Egy ismeretlen alak szegezte rám a tekintetét. Én voltam, és közben mégsem. Valaki más. Egy idegen, meggyötört arccal, szomorúan, reményét vesztve, boldogság nélkül.

Az emlékeimben élt csupán az a valaki, aki valaha voltam. Az, aki visszamosolygott, aki sosem érzett fájdalmat. Az, aki voltam, és akivé lennem kellett volna.

De már késő. Már nem tud más visszanézni rám, csak egy újabb meggyötört lélek a sok közül

Bukott angyal

      Komoly tekintettel bámulta a homokos földet.

Gondolkodott. Egy háborút mégsem lehet egykönnyen megállítani, még ha természetfeletti erővel is rendelkezik. Nem volt más választása. Valahogy közbe kellett avatkoznia, nem hagyhatta, hogy emberek ezrei haljanak meg, köztük a barátaival, csak azért, mert kiakart maradni belőle. Itt már sokkal többről volt szó, mint némi területszerzésről. Valamint ott volt az a bosszantó tény is, hogy az ellenfél oldalán rengeteg kobold és troll volt, amik szétigázták a sereget. Az esélye annak, hogy megnyerhetik a háborút igen csekély volt, de amíg akad akár egy ember is, aki hisz benne nincs elveszve semmi. És ha kell ő lesz az utolsó, aki a teljes erejéből harcolni fog, megváltoztatva az állást. Igen, a Fény harcosai ma történelmet fognak írni, egy bukott angyallal az élén. Mire lemegy a nap talán minden el fog dőlni.

Szemeit lassan lehunyta, majd hirtelen kinyitotta, felizzítva a démoni vörös szempárt, mely akárkit képes lett volna keresztül döfni.

- Megyek – mondta, mikor felállt, a férfira nézve, aki tőle alig pár méterre volt.
- Sajnálom – nyögte ki végül, tudván, mi vár a nőre, akit már oly régóta szeretett.
A bukott angyal elindult a szakadék felé. Végignézett a hullámzó tengeren, a természeten, mely a nap felkelő fényeiben fürdött. A reggeli szél lágyan meglebegtette kávébarna haját. Szürke felsőjét széttépte a hirtelen kitüremkedő fekete szárnyak, melyeket kényelmesen kinyújtott, lerázva ezzel pár elhalt tollat, melyek a földre hulltak.

A férfinak gyönyörű volt ez a látvány. Még sosem látott ennél szebbet. Kár, hogy ez az utolsó alkalom, mikor ilyen gyönyörűt láthat. A tudat, hogy valószínű soha többé nem látja a nőt elszomorította.

      Az angyal a szikla felé kezdett futni, majd elrugaszkodott a szilárd földtől. Szárnyait széttárta és magabiztosan repült a halálba, mely csak rá várt.

Semmi más nem maradt utána, csak pár tollpehely, melyek még mindig a földön feküdtek, magányosan.

Egy szál cigi

      A füst kiszállt a késő délutáni levegőbe, majd eltűnt a szürke felhők között, melyekből esőcseppek hullottak a fejünkre. „Nem dohányzó épület” volt kiírva a bejárati ajtóra, valamint a földszinten található reklámhirdetéseknek felszentelt falra. Igazuk van, ez az épület nem dohányzik, csupán én, de kúrvára nem hatnak meg a tiltások. Egy régi ismerősöm szerint a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. Asszem’ igaza volt. Ez a srác egy olyan kölök volt, aki megszegte a házirend minden egyes pontját, a gimnáziumi élete egy rohadt vékony deszkán egyensúlyozott, közel a kicsapáshoz, és most itt van, az ország egyik leghíresebb stúdiójának a vezetője.

Valakinek összejön az élet, nem úgy, mint nekem. A kezdetektől fogva a legtöbbet kihoztam magamból, mindig igyekeztem a lehető legjobbat nyújtani, és most itt vagyok, elveszve a rohadt szürke hétköznapjaimban. És egyre inkább azt érzem, kezdek begolyózni a szürke monoton élettől.

Egy lakótelepi ház erkélyén állok, és szívom a 867 ft-os cigimet, amit még a hét elején vettem, egy közeli kisboltban. A szál lassan füstölög, miközben a várost nézem felülről és kezdem azt érezni, hogy már a cigi íze sem boldogít. Már ez a kib*szott cigi sem tetszik nekem. Hová fajul a világ?

            Igazság szerint sosem akartam rászokni. Az első szál borzalma volt. Sírtam. Sírtam, mert nem tetszett az íze. Sírtam, mert csak fa volt a tűzre. Sírtam, mert eszembe juttatták a legjobb barátomat.

Egy héttel a halála után gyújtottam rá először. Nem tudom miért, talán így akartam érezni. Tudni akartam, hogy ott van velem, hacsak egy szál cigiben is. Azután hosszú ideig nem gyújtottam rá. Volt úgy, hogy több hónap is eltelt úgy, hogy a doboz az íróasztalom legalsó fiókjában hevert, érintetlenül.

Aztán megint jött valami, és szükségem volt a közelségére. Szükségem volt arra, hogy ott legyen velem.

            Majd így ment ez mindig. Magányos voltam, fájt az egész kib*szott élet és egyre jobban szükségem volt valamire. Talán egy idő után már nem azért gyújtottam rá, mert ő hiányzott, hanem mert így tudtam csupán megfeledkezni az egész tetves világról.

            Néha nem szeretnék mást csinálni, csak bedobni magamat a Chevy Impalámba és itt hagyni mindent. Elhúzni innen jó messzire. De egyedül nem ugyan az. Egyedül minden más, és ez kettőnk álma volt; végig az országúton, ACDC-t hallgatva a régi kazettás magnóból, bőrdzseki, napszemüveg, szakadt farmer, és a hátsó ülésre dobva egy doboz cigi, ami csak a tied. Igen, ez kettőnk álma volt. Sajnálom, hogy már csak volt. De szeretném, ha tudnád, hogy az Impalánk ott áll, a házsorok közötti parkolóban, és csak arra vár, hogy itt hagyjunk mindent a jó büdös francba.

            Megfordulok és a saját tükörképem helyett az övé néz vissza rám az ablaküvegről. Szegecses csizma, szakadt farmer, bő póló, fekete dzseki és egy szál füstölgő cigi.

El innen...

            Az eső elmosta a tájat, amint az autóbusz elhagyta a város határát. Azé a városét, ahol 19 évig éltem. Valahol mindig is ott bujkált bennem, hogy egy nap itt hagyom ezt a kócerájt, és új életet kezdek. Hogy egy nap a tűzbe vetem a rajzaimat, a fotóalbumot, és ezzel együtt minden emléket.

Sosem tartoztam ezek közé az emberek közé. Ezt már akkor is tudtam, mikor életemben először léptem be az iskola kapuin. Az idővel ez az érzés csak egyre inkább erősödött. Tudtam, hogy ujjal mutogatnak rám, csak mert máshogy gondolkodom, máshogy viselkedem. Évekig küzdöttem, hogy beilleszkedjek a társadalom rétegébe, de nem sikerült. Pedig nem voltam más, mint a többi, sőt, elbújhattam volna közöttük, olyan voltam, mint egy a sok diák között. Nem voltam se magasabb, se alacsonyabb, se sovány, se kövér, se szép, se csúnya, se buta, se túl okos. Egyszerűen csak egy kislány voltam, rövid barna hajjal, de úgy gondolom, ezért még nem köveznek meg senkit. Az általános végével kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is olyan leszek, mint a többi lány. Talán épp ezért már nem is erőlködtem annyit. Beburkolóztam a saját kis világomba, elzárva az embereket, és útnak eresztettem a fantáziámat, amit soha senki nem értett meg, és nem is fog.

A helyzet nem változott a gimnáziumban sem. Csak a hely volt más, de az addigi életem ugyanúgy folytatódott. 15 voltam, mikor először felmerült bennem, hogy eltűnök innen a jó büdös francba, magam mögött hagyva mindent. Mi veszíteni valóm lenne? Semmi, és annál többet nyernék. Magam mögött hagynám a múltam, az életem, azt aki vagyok, az álmatlan éjszakákat, és a szépnek nem nevezhető gyermekkoromat.

Eredetileg úgy terveztem, hogy egy nap motorra vágom magam, lecsapom a plexit, és elhajtok szó nélkül. Aztán az élet úgy adta, hogy nem sikerült sem motort vennem, se jogsit szereznem. De most, hogy belegondolok, a busz mégiscsak jobb ötlet volt. Felszálltam hát az első járatra, ami előttem volt, mikor beértem az állomásra. Majd az élet visz arra, amerre vinni akar.

Semmit nem hoztam magammal, az irataimon kívül. Úgy gondoltam, arra azért mégiscsak szükség lehet. A mostani göncömtől is majd megszeretnék válni, és idővel venni újakat. A hajamat valószínű lefogom vágatni vállig, és befestetem, de ezzel még ráérek majd akkor foglalkozni. A legfontosabb, hogy ha megérkezek minél hamarabb találjak munkát, és házat.

Emlékszem, hogy a telefonomat, és a lakáskulcsomat is az asztalon hagytam. És egy rövid levelet, amelyben elbúcsúztam mindenkitől, akik fontosak a számomra, a családomtól. Tudom, most biztos nagyon haragudhatnak, az édesanyám inkább ideges, de nem volt más választásom. Remélem, egy nap majd megfog bocsájtani, és megérti miért szálltam fel arra a járatra.

            Négy évet vártam erre a napra és végre eljött. 19. nyaram 33. napján telt be a pohár. Nem voltam ideges, se rosszkedvű. Egyszerűen csak ültem az ablakpárkányban, és néztem az elballagó bárányfelhőket, amik messzebbre vittek, mint bármi más. Abban a szent pillanatban született meg bennem a korszakalkotó ötletem, hogy lelépek.

Magam sem tudom, mi ütött belém. Jó, persze, valahol az ember mindig arra gondol, hogy elmegy. Kétféle ember van, aki mindig azon gondolkodik, hogy megteszi, de sosem meri megtenni, és akinek egy nap a töke tele lesz a világból, felszáll a járatra, a sofőrre mosolyog, és ledobja magát a hátsó ajtóhoz legközelebbi helyre. Mindig is éreztem, hogy lépnem kell, de sosem hittem volna, hogy valójában ezt megmerem csinálni.

            Elmélyedtem a gondolataimban. A délutáni nap sugarai átszűrődtek a sötét felhőkön, miután elállt az eső. A kinti világot elemezve pedig, egy idegen tükörképe nézett rám. Valakié, aki mindig is lenni akartam...

Élőhalottak - 1. fejezet: A tükör nélküli kastély (folyt.)

            A férfi lassan kinyitotta a szemeit. A pupillája lassan hozzászokott a sötéthez, csupán a sarokban égő tűz fénye töltötte be a szobát. Miután kevésbé forgott vele a világ hirtelen talpra állt, amit egy pillanatra meg is bánt, hisz majdnem visszahuppant a földre. Körültekintett. Egy átlagos középkori hálószobára ismert fel, amit eddig csak könyvekben látott. Finom bársonnyal borított fotel, puha szőnyeg, óriási függönyök, és egy két személyes franciaágy, ami valószínű még a XIX. Századból való. A szobában nem sok minden volt. Ami felkeltette az érdeklődését az a sarokban levő törött tükör volt, ami volt legalább 200 éves, ha nem több. Odalépett hozzá. A saját képe tekintett vissza, habár mire is számított?

- Csak nem tetszik a látvány? – kérdezte egy hang közvetlen mögötte, mire a férfi megpördült, és egy gyönyörű nő állt közvetlen előtte.
- De hogyan? Hisz…
- Nem láttál a tükörben? Eljöttél Drakula várába, és semmit sem tudsz a vámpírokról. Emberek. Azt hiszitek, ez az egész le van tudva annyival, hogy vért iszunk. Ugyan miért láttál volna engem a tükörben? A vámpíroknak nincs lelkük, mivel halottak.
A férfinek minden az eszébe jutott. Ahogy a nő kiszívta egy embertársukból a vért, az összeaszalódott testet meg a földre hajította. Ahogy becsapódott előttük az ajtó, és eltűnt az utolsó kiút is. Ahogy mindannyian a földre hulltak eszméletlenül. De ahogy ott állt előtte abban a pillanatban a nő, nem tudta elhinni, hogy egy ilyen gyönyörű teremtés képes lenne ilyenekre.
- Mit akar? Nem volt elég, ahogy azt a férfit megölte? Hol vannak a többiek? – kérdezte követelőzően.
- Ehhez meg mi köze van?
A nő leült a fotelbe, majd keresztbe tette a lábait. Hosszú fehér haja a csupasz vállára hullott. Szeme borostyán világított, amit a sötétben is jól kilehetett venni.
- Van egy ajánlatom – kezdte.
- Miféle ajánlat?
- Én elengedem magát, maga pedig szétkürtöli ott ahonnan jött, hogy él még egy vámpír Drakula kastélyában. Maga életben marad, élheti tovább a szánalmas életét, én meg… Az legyen az én dolgom!
A férfi elgondolkodott az ajánlaton. A vámpír csak így önként elengedi, és nem kér cserébe semmit. Túl hihetetlen ajánlat. Tálcán kínálják fel neki a szabadságát.

- A többiek? – kérdezett rá, hátha megtud valamit róluk.
- Felajánlom magának a nyomorult életét, maga pedig a többiekkel foglalkozik? De ha már ennyire tudni akarja, a többiek már halottak. Két napja. Mindenki. Az idegenvezetőn keresztül a legkisebb amőbáig, bacilusig minden. Remélem érti.
A férfi megtántorodott e szavak hallatán. Hogy mindenkivel végzett volna ez a nő. És csak ilyen nyersen közli.
- Élek az ajánlattal – rebegte, és imádkozott, hogy csak egyszer az életben kijusson innen.
- Akkor távozhat! – mondta Rosalie hűvösen.
Azzal a férfi mint a nyúl kirohant a teremből, az ajtó nagy morajjal csapódott be mögötte.
Rose felállt, majd a törött tükörhöz lépett, hogy belenézzen.
Egy vámpírnak nincs tükörképe. Mivel lelke sincs…

Vezetés - 3. óra

(Figyelem! Önálló történet, nem az Élőhalottak folytatása!)

            Soha semmi bajom nem volt az esővel. Sőt, kimondottan szeretem azokat a taknyos őszi napokat, mikor a diákok szitkozódnak, hogy a padban kell megrohadni, és egyszerre tőr rá mindenkire a depresszió, és az öngyilkosság gondolata. Élveztem, ahogy egy kis eső feldobja a napomat, elmossa az emlékeimet, a gondolataimat, és a hűvös szél teljesen kitisztítja a fejemet.
Az év bármely percében el tudtam volna viselni egy két hosszabb, rövidebb zivatart. Egyedül aznap reggel szitkozódtam, hogy mégis miért kell már megint esnie? Nem is olyasmi zavart, mint hogy szarrá ázok, vagy, hogy a magas páratartalomtól duplájára göndörödik az eléggé hullámos hajam. A legnagyobb bajt az jelentette, hogy a hátsó ablak teljesen bepárásodott, így nem láttam kifele semmit. Hogy az a….! Nagy volt a kísértés, hogy kiszálljak, és letöröljem, de mire visszaültem volna, ugyan olyan párás lett volna már megint az a nyavalyás ablak. Fordulhattam én hátra, ha mögöttem jön egy traktor valószínű még azt sem vettem volna észre.

            Imádtam az ilyen váratlan helyzeteket, de ezalatt a pár óra alatt hozzászokhattam volna, hogy az élet, főleg a vezetés, tele van váratlan helyzetekkel, amit nem tudok elkerülni, bárhogy is akarom. Megpróbáltam nem fújtatni, mint a lovak a boldogságtól, hogy a párás ablak mennyire hátráltat a munkámban. Ennek ellenére természetesen eljátszottam, mintha minden tiszta lenne, hogy hátrafordultam, és néztem hátra, miközben a perifériás látásom szélén ott volt a jobb oldali visszapillantó tükör, és közben ott próbáltam sasolni a terepet, mennyire tekerjem el a kormányt, hogy ne menjek át a túlsó sávba, és ne menjek le az útról.

Ami a legjobban megdöbbentett az az volt, hogy tökéletesen betolattam a kis utcába, még a rossz látási viszonyok ellenére is, pláne, hogy még így nem igazán tolattam be egymagam sehova. A sebességet nullába tettem, mikor meg kellett állni, majd kész voltam az elindulásra.

Én igen. Az autó nem.
„Mi a jó Isten van már?”

Mérgelődtem magamban. Nyomom, nyomnám a gázt, és sehova nem megyünk, a fordulatszám sem nő. Rögtön beugrott. A sebességkart ugyan nullába tettem, de elindulás előtt egyesbe is kéne tenni. Benyomtam a kuplungot, majd váltottam, és máris eltudtam indulni. Kicsit azért örültem, hogy végre egymagam jöttem rá, mi a hiba, de abban a szent pillanatban kisebb sikeremnek nem maradt idő örülni.

            Lassan haladtam a lejtőn fölfele, mikor szólt a mellettem ülő középkorú oktatóm, hogy álljunk meg, és próbáljak meg ismét elindulni a lejtőn. Az első ami beugrott az természetesen nem a feladat megoldásának a kulcsa volt, hanem, hogy hogy a fenébe csináltam ezt a műveletet mindössze 5 perccel ezelőtt? Emlékeim foszlányaival próbáltam dolgozni. Lefékeztem a kocsit, nehogy elkezdjünk visszafele gurulni, mert szerintem egyikőnk sem örült volna neki. Igazság szerint nem tudom, hogy a férfi akadt-e volna jobban ki a bénaságomon, vagy én, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy én hamarabb a falnak mentem volna. Behúztam a kéziféket, majd áttettem a jobb lábamat a gázpedálra. A motort 1500-ig kipörgettem, majd a kuplung felengedésével a mutató visszaesett 1000-re. Kioldottam a kéziféket, a kocsi pedig lassan döcögött át a nedves vasúti síneken…

Élőhalottak - 1. fejezet: A tükör nélküli kastély

1988

- Ámulatos! – áradozott az egyik turista, majd megnyomta a felvétel gombot, és a vaku majdnem megvakított mindenkit.

A kis csoport lelkendezve pásztázta végig a vár minden egyes szegletét. Az idegenvezető egy fiatal csinos nő volt, hosszú göndör szőke hajjal, kék szemekkel, domború csípővel és mellekkel, szóval egy olyan teremtés, akin minden férfinek megakadt a szeme. A 20-as éveiben levő nő lelkesen áradozott minden egyes amőbáról, ami csak a szem elé tárult. Akcentusából kiérezhető volt a havasalföldi nyelvjárás, de ez csak előnyére vált ebben a szakmában, ugyanis így tette élvezetessé a sok óra monológot, amit mindig elmondott a kedves turistáknak. Az idegenvezető magabiztosan lépdelt magassarkú cipőjében, melynek minden egyes koppanása visszhangzott a szinte üres helyiségekben.
A csoport lelkesen vette szemügyre a díványt, majd minden egyes XV. Századbeli kézzel írott kódexet, melyek a magas polcokon foglalták a helyüket. Az alig eltelt 500 év alatt az iratok még mindig hibátlannak tűntek, csak úgy, mint a bútorok, és minden más, ami a kastélyban volt. Meg sem látszott fél évezred múlása.
- Úrnőm, vendégek érkeztek – lépett be a szobába Amelia két kopogtatás után.
Rosalie egy vörös bársonnyal borított karosszékben ült. Veszélyessége ellenére a kandallóban táncoló lángokat fürkészte, agyát elöntötte a semmiség fogalma. Nem gondolt semmire, mert nem is tudott. Nem volt ember, akit az érzelmei irányítsanak, és ilyesmi csekélységeken gondolkozzon. De abban biztos volt, hogy mindennek megvan a maga helye.
67 év eltelte után is az arca előtt égtek a képek, amikre fittyet kellett volna hánynia, de nem tudta elfelejteni, az apja jéghideg semmitmondó arcát, és a szívéből kiálló karót. És még mindig nem értette, miért ért neki ennyit egy nő? Feladta az emberi mivoltát, eladta a lelkét az ördögnek, csak hogy később elveszítse a szeretett nőt, és örökké szenvedjen? Ostobaság!

A nőt gondolatai közül Amelia kopogása zökkentette ki. Hál’ Istennek!

- Vendégek? – kérdezte, majd felállt a székből és szolgája felé fordult – Akkor kellőképpen kell fogadni őket, nem? – azzal a nő szemei vörösen kezdtek el szikrázni, ami csak egyet jelentett, aki a kastélyban van, az már nem megy el innen soha – Hozd a kedvenc ruhámat! Jól akarok kinézni a vendégeink előtt!
- Igenis, asszonyom! – azzal meghajolt uralkodója előtt, és arcára egy ördögi mosoly ült ki.
A csoport lassú léptekkel haladt végig a szűk folyosón, melyen egy vörös szőnyeg futott végig. A szürke falakon festett képek lógtak, valószínű a Gróf életéből egy-egy pillanat.

- Hű! – mondta egy férfi, aki megállt az egyik előtt, és csodálta a képet.
A vásznon egy fiatal pár volt látható, a bal oldali magas férfi öltönyben bizonyára Drakula lehetett, a jobb oldali nő meg valamiféle rokona, vagy szerelme. Legalábbis ezt olvasta le az örömmel teli arcokról.
- Ez a kép még az 1470-es évek idején készült. Drakula állítólag beleszeretett Mátyás király húgába. Mikor a király megtudta a férfit kitiltotta Budáról, ezután kezdett el Drakula bujdosni.
A csendet egy lassú ütemben tapsoló alak törte meg, aki a fal árnyékában állt. A taps közben félelmetesen mosolygott, majd fogait villogtatta.
- Brávó! Brávó! – mondta még mindig tapsolva, majd kilépett a fal árnyékából – Gyönyörű mesével etetik a népet! Azért maguk mégsem olyan okosak, mint amire számítottam.
A szőke nő és a férfi ereiben meghűlt a vér, amint a harmadik félt nézték. Habár nem nézett a szemükbe, a megjelenésében mégis volt valami taszító, ami azt kiáltotta „futás!”, de ők csak álltak egy helyben, és földbe gyökerezett a lábuk.
- Mi-miért? – hebegte végül a nő, majd magához szorította a kezében levő mappát, úgymond, védekezés képen.
- Ugyan, ugyan, ugyan! A kép 1490-ben készült – kezdte Rosalie – A képen lévő emberek egy szerelmes párt alkottak, melyet csak a halál választott ketté. Mellesleg, Drakula valóban szerette Mátyás húgát, és ő is szerette Drakulát. Oly annyira, hogy képes volt feladni sötét mivoltát, és katolikus vallást vett fel, hogy elvehesse Rosemarie-t. Ez persze titokban történt, a szem elé csak annyi került, hogy ők szerelmesek egymásba. Ezután Mátyás beakarta börtönözni Drakulát, de nem tudta. Ugyanis ő már addigra eladta a lelkét az ördögnek – mondta, majd félelmetesen mosolygott, melytől minden megfagyott a két emberben – Na és persze megszöktette Rosemarie-t, és elhozta ide, a birtokára, és szerelmesen éltek. Vannak dolgok melyeket nem értek, de úgy vélem sosem fogom megérteni. De ha azt nézem, Drakula még hús vér ember volt, mikor Rose-ba szeretett, majd ezután adta el a lelkét, ez egészen más. Mégis vannak kételyeim, de ez már az én dolgom.
- Honnan veszi ezt a sületlenséget? – kérdezte a férfi, miután végighallgatta a nevetségesnek tűnő mesét.
- Hogy honnan? – azzal annyira közel lépett hozzájuk, hogy szinte a fülükbe suttoghasson – Drakula gróf lánya vagyok!
Ahogy az utolsó szavak elhagyták a száját szemei vörösen izzottak, hosszú fekete haja fehérré változott. Éles körmeivel felhasította a két alak nyakában dobogó ütőeret, majd hátat fordítva nekik hagyta, hogy a földre rogyjanak.
- A tiéd lehet, Amelia! Nekem van egy kis elintéznivalóm – mondta a vámpír, az árnyékban megbújó lénynek, majd tovább haladt a folyosón, a díszterem felé.
Am alaposan szemügyre vette a holttesteket, majd úgy döntött, hogy elfogyasztja. Nem akarta, hogy Úrnője válogatósnak higgye, így is épp eleget köszönhetett neki. Először is, hogy nem dobta ki őt, mikor Drakula meghalt, másodszor, hogy Rosalie megmentette az életét még 300 évvel ezelőtt egy véres éjszakán, amikor a családját kiirtották, és talán a fajtáját is. Nem vámpír volt, viszont ugyanúgy természetfeletti lény, úgynevezett succubus. Egy olyan lény, melynek termete alig nagyobb 150 cm-nél, karmai hosszúak, élesek. A legnagyobb dolog mégis a szárnyakat jelentette, amiket bármikor használhatott, így levegőharcban elég jó volt.

- Hölgyeim, és Uraim – kezdte el Rosalie, majd a vendégekre nézett – legyenek üdvözölve a kastélyban! Sajnálattal Drakula gróf ma nem tud velünk tartani, de remélem, kárpótolhatom önöket ezzel az ínyencséggel, amit feltálaltunk. Bízom benne, hogy ízleni fog maguknak!
Azzal a nő széttárta a kezét, és a szabad ülőhelyekre mutatott a hosszú asztal körül. A vörös-fekete fodros ruhájában még magabiztosabbnak tűnt, és szebbnek, mint valaha. Hollófekete haja pedig vízesés szerűen omlott csupasz vállaira. Vörös ajkai pedig mindenki figyelmét felhívták. A csoport tagjai moccanni sem bírtak.
- Ugyan kérem, jöjjenek közelebb! – törte meg a csendet, ismét a nő, majd felállt a székből, és most már teljes egészében ott állt a turisták előtt. Minden kétség nélkül tudták, hogy egy fenevaddal állnak szemben, és nem tehetnek ellene semmit.
Rosalie odament egy férfihoz, majd végigsimított a frissen borotvált arcán, majd keze a nyakára, és a lüktető ütőérre siklott.
- Hm – morogta, majd lehajolt, végignyalt a bársonyos bőrfelületen, és szépen lassan belemélyesztette a fogait.
A vér végigfolyt az állán, majd nagyokat kortyolt a nyakból, és élvezte a friss szagot.
A turisták megrökönyödve nézték a jelenetet. Két nő azon nyomban elájult, de senki nem zavartatta magát, hogy segítsen nekik. A termet elöntötte a félelem szaga.
- Vámpír – suttogta halkan egy férfi, majd üvölteni kezdett, mikor eljutott az agyáig a tudat – VÁMPÍR!!!
Azzal a csoport elkezdett rohanni kifelé. Amint a küszöbhöz értek a kétoldalú ajtó becsapódott előttük, és ezennel a kastély foglyaivá váltak.
- Ugyan kérem, hova sietnek? Azt hiszik ennyivel beérem? – kérdezte Rosalie, miután a kiszívott halott tetemet a földre hajította, és tett pár lépést az idegenek felé – Ugyan, ne féljenek tőlem! Mire megéreznék a fájdalmat, addigra már mind halottak lesznek.
Ha valami jót tanult Rosalie az apjától az az emberek kivégzése volt. Pontosan tudta hogyan váltsa ki az érzéseket másokból. Majdnem olyan volt, mintha megbabonázná az embereket. A lány szeme elvörösödött és az ebédlőt sötétség töltötte meg, amitől még jobban megrémültek a turisták.

            Egy kar mozdulatra mindenki a földön hevert eszméletlenül. A nőnek elég volt az az egy áldozat is, nem volt szüksége többre. Ellenben…
- Amelia! – kiáltotta, majd a szolga azon nyomban ott termett mögötte.
- Úrnőm?
- Vidd ezeket a testeket a kriptába!
- Igenis!
- Azaz…
-Hm?

- Egy férfit vigyél a szobámba!
A succubus kíváncsi tekintettel nézett Úrnőjére. Még sosem kérte ilyenre, és tudta, hogy Rosalie-nek nincs szüksége ilyen fajta kielégítésre. De mégis akkor mi dolga van azzal a férfival, ha nem rabszolgának akarja?
- Egy férfit? – kérdezte Amelia, nem-e csak rosszul értett valamit.
- Meg tudod tenni, vagy sem?! – gurult be a vámpír, majd elhagyta a termet.
- Igenis, Úrnőm! – mondta, de akkorra az Úrnője már nem hallotta.