El innen...

            Az eső elmosta a tájat, amint az autóbusz elhagyta a város határát. Azé a városét, ahol 19 évig éltem. Valahol mindig is ott bujkált bennem, hogy egy nap itt hagyom ezt a kócerájt, és új életet kezdek. Hogy egy nap a tűzbe vetem a rajzaimat, a fotóalbumot, és ezzel együtt minden emléket.

Sosem tartoztam ezek közé az emberek közé. Ezt már akkor is tudtam, mikor életemben először léptem be az iskola kapuin. Az idővel ez az érzés csak egyre inkább erősödött. Tudtam, hogy ujjal mutogatnak rám, csak mert máshogy gondolkodom, máshogy viselkedem. Évekig küzdöttem, hogy beilleszkedjek a társadalom rétegébe, de nem sikerült. Pedig nem voltam más, mint a többi, sőt, elbújhattam volna közöttük, olyan voltam, mint egy a sok diák között. Nem voltam se magasabb, se alacsonyabb, se sovány, se kövér, se szép, se csúnya, se buta, se túl okos. Egyszerűen csak egy kislány voltam, rövid barna hajjal, de úgy gondolom, ezért még nem köveznek meg senkit. Az általános végével kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is olyan leszek, mint a többi lány. Talán épp ezért már nem is erőlködtem annyit. Beburkolóztam a saját kis világomba, elzárva az embereket, és útnak eresztettem a fantáziámat, amit soha senki nem értett meg, és nem is fog.

A helyzet nem változott a gimnáziumban sem. Csak a hely volt más, de az addigi életem ugyanúgy folytatódott. 15 voltam, mikor először felmerült bennem, hogy eltűnök innen a jó büdös francba, magam mögött hagyva mindent. Mi veszíteni valóm lenne? Semmi, és annál többet nyernék. Magam mögött hagynám a múltam, az életem, azt aki vagyok, az álmatlan éjszakákat, és a szépnek nem nevezhető gyermekkoromat.

Eredetileg úgy terveztem, hogy egy nap motorra vágom magam, lecsapom a plexit, és elhajtok szó nélkül. Aztán az élet úgy adta, hogy nem sikerült sem motort vennem, se jogsit szereznem. De most, hogy belegondolok, a busz mégiscsak jobb ötlet volt. Felszálltam hát az első járatra, ami előttem volt, mikor beértem az állomásra. Majd az élet visz arra, amerre vinni akar.

Semmit nem hoztam magammal, az irataimon kívül. Úgy gondoltam, arra azért mégiscsak szükség lehet. A mostani göncömtől is majd megszeretnék válni, és idővel venni újakat. A hajamat valószínű lefogom vágatni vállig, és befestetem, de ezzel még ráérek majd akkor foglalkozni. A legfontosabb, hogy ha megérkezek minél hamarabb találjak munkát, és házat.

Emlékszem, hogy a telefonomat, és a lakáskulcsomat is az asztalon hagytam. És egy rövid levelet, amelyben elbúcsúztam mindenkitől, akik fontosak a számomra, a családomtól. Tudom, most biztos nagyon haragudhatnak, az édesanyám inkább ideges, de nem volt más választásom. Remélem, egy nap majd megfog bocsájtani, és megérti miért szálltam fel arra a járatra.

            Négy évet vártam erre a napra és végre eljött. 19. nyaram 33. napján telt be a pohár. Nem voltam ideges, se rosszkedvű. Egyszerűen csak ültem az ablakpárkányban, és néztem az elballagó bárányfelhőket, amik messzebbre vittek, mint bármi más. Abban a szent pillanatban született meg bennem a korszakalkotó ötletem, hogy lelépek.

Magam sem tudom, mi ütött belém. Jó, persze, valahol az ember mindig arra gondol, hogy elmegy. Kétféle ember van, aki mindig azon gondolkodik, hogy megteszi, de sosem meri megtenni, és akinek egy nap a töke tele lesz a világból, felszáll a járatra, a sofőrre mosolyog, és ledobja magát a hátsó ajtóhoz legközelebbi helyre. Mindig is éreztem, hogy lépnem kell, de sosem hittem volna, hogy valójában ezt megmerem csinálni.

            Elmélyedtem a gondolataimban. A délutáni nap sugarai átszűrődtek a sötét felhőkön, miután elállt az eső. A kinti világot elemezve pedig, egy idegen tükörképe nézett rám. Valakié, aki mindig is lenni akartam...

Élőhalottak - 1. fejezet: A tükör nélküli kastély (folyt.)

            A férfi lassan kinyitotta a szemeit. A pupillája lassan hozzászokott a sötéthez, csupán a sarokban égő tűz fénye töltötte be a szobát. Miután kevésbé forgott vele a világ hirtelen talpra állt, amit egy pillanatra meg is bánt, hisz majdnem visszahuppant a földre. Körültekintett. Egy átlagos középkori hálószobára ismert fel, amit eddig csak könyvekben látott. Finom bársonnyal borított fotel, puha szőnyeg, óriási függönyök, és egy két személyes franciaágy, ami valószínű még a XIX. Századból való. A szobában nem sok minden volt. Ami felkeltette az érdeklődését az a sarokban levő törött tükör volt, ami volt legalább 200 éves, ha nem több. Odalépett hozzá. A saját képe tekintett vissza, habár mire is számított?

- Csak nem tetszik a látvány? – kérdezte egy hang közvetlen mögötte, mire a férfi megpördült, és egy gyönyörű nő állt közvetlen előtte.
- De hogyan? Hisz…
- Nem láttál a tükörben? Eljöttél Drakula várába, és semmit sem tudsz a vámpírokról. Emberek. Azt hiszitek, ez az egész le van tudva annyival, hogy vért iszunk. Ugyan miért láttál volna engem a tükörben? A vámpíroknak nincs lelkük, mivel halottak.
A férfinek minden az eszébe jutott. Ahogy a nő kiszívta egy embertársukból a vért, az összeaszalódott testet meg a földre hajította. Ahogy becsapódott előttük az ajtó, és eltűnt az utolsó kiút is. Ahogy mindannyian a földre hulltak eszméletlenül. De ahogy ott állt előtte abban a pillanatban a nő, nem tudta elhinni, hogy egy ilyen gyönyörű teremtés képes lenne ilyenekre.
- Mit akar? Nem volt elég, ahogy azt a férfit megölte? Hol vannak a többiek? – kérdezte követelőzően.
- Ehhez meg mi köze van?
A nő leült a fotelbe, majd keresztbe tette a lábait. Hosszú fehér haja a csupasz vállára hullott. Szeme borostyán világított, amit a sötétben is jól kilehetett venni.
- Van egy ajánlatom – kezdte.
- Miféle ajánlat?
- Én elengedem magát, maga pedig szétkürtöli ott ahonnan jött, hogy él még egy vámpír Drakula kastélyában. Maga életben marad, élheti tovább a szánalmas életét, én meg… Az legyen az én dolgom!
A férfi elgondolkodott az ajánlaton. A vámpír csak így önként elengedi, és nem kér cserébe semmit. Túl hihetetlen ajánlat. Tálcán kínálják fel neki a szabadságát.

- A többiek? – kérdezett rá, hátha megtud valamit róluk.
- Felajánlom magának a nyomorult életét, maga pedig a többiekkel foglalkozik? De ha már ennyire tudni akarja, a többiek már halottak. Két napja. Mindenki. Az idegenvezetőn keresztül a legkisebb amőbáig, bacilusig minden. Remélem érti.
A férfi megtántorodott e szavak hallatán. Hogy mindenkivel végzett volna ez a nő. És csak ilyen nyersen közli.
- Élek az ajánlattal – rebegte, és imádkozott, hogy csak egyszer az életben kijusson innen.
- Akkor távozhat! – mondta Rosalie hűvösen.
Azzal a férfi mint a nyúl kirohant a teremből, az ajtó nagy morajjal csapódott be mögötte.
Rose felállt, majd a törött tükörhöz lépett, hogy belenézzen.
Egy vámpírnak nincs tükörképe. Mivel lelke sincs…

Vezetés - 3. óra

(Figyelem! Önálló történet, nem az Élőhalottak folytatása!)

            Soha semmi bajom nem volt az esővel. Sőt, kimondottan szeretem azokat a taknyos őszi napokat, mikor a diákok szitkozódnak, hogy a padban kell megrohadni, és egyszerre tőr rá mindenkire a depresszió, és az öngyilkosság gondolata. Élveztem, ahogy egy kis eső feldobja a napomat, elmossa az emlékeimet, a gondolataimat, és a hűvös szél teljesen kitisztítja a fejemet.
Az év bármely percében el tudtam volna viselni egy két hosszabb, rövidebb zivatart. Egyedül aznap reggel szitkozódtam, hogy mégis miért kell már megint esnie? Nem is olyasmi zavart, mint hogy szarrá ázok, vagy, hogy a magas páratartalomtól duplájára göndörödik az eléggé hullámos hajam. A legnagyobb bajt az jelentette, hogy a hátsó ablak teljesen bepárásodott, így nem láttam kifele semmit. Hogy az a….! Nagy volt a kísértés, hogy kiszálljak, és letöröljem, de mire visszaültem volna, ugyan olyan párás lett volna már megint az a nyavalyás ablak. Fordulhattam én hátra, ha mögöttem jön egy traktor valószínű még azt sem vettem volna észre.

            Imádtam az ilyen váratlan helyzeteket, de ezalatt a pár óra alatt hozzászokhattam volna, hogy az élet, főleg a vezetés, tele van váratlan helyzetekkel, amit nem tudok elkerülni, bárhogy is akarom. Megpróbáltam nem fújtatni, mint a lovak a boldogságtól, hogy a párás ablak mennyire hátráltat a munkámban. Ennek ellenére természetesen eljátszottam, mintha minden tiszta lenne, hogy hátrafordultam, és néztem hátra, miközben a perifériás látásom szélén ott volt a jobb oldali visszapillantó tükör, és közben ott próbáltam sasolni a terepet, mennyire tekerjem el a kormányt, hogy ne menjek át a túlsó sávba, és ne menjek le az útról.

Ami a legjobban megdöbbentett az az volt, hogy tökéletesen betolattam a kis utcába, még a rossz látási viszonyok ellenére is, pláne, hogy még így nem igazán tolattam be egymagam sehova. A sebességet nullába tettem, mikor meg kellett állni, majd kész voltam az elindulásra.

Én igen. Az autó nem.
„Mi a jó Isten van már?”

Mérgelődtem magamban. Nyomom, nyomnám a gázt, és sehova nem megyünk, a fordulatszám sem nő. Rögtön beugrott. A sebességkart ugyan nullába tettem, de elindulás előtt egyesbe is kéne tenni. Benyomtam a kuplungot, majd váltottam, és máris eltudtam indulni. Kicsit azért örültem, hogy végre egymagam jöttem rá, mi a hiba, de abban a szent pillanatban kisebb sikeremnek nem maradt idő örülni.

            Lassan haladtam a lejtőn fölfele, mikor szólt a mellettem ülő középkorú oktatóm, hogy álljunk meg, és próbáljak meg ismét elindulni a lejtőn. Az első ami beugrott az természetesen nem a feladat megoldásának a kulcsa volt, hanem, hogy hogy a fenébe csináltam ezt a műveletet mindössze 5 perccel ezelőtt? Emlékeim foszlányaival próbáltam dolgozni. Lefékeztem a kocsit, nehogy elkezdjünk visszafele gurulni, mert szerintem egyikőnk sem örült volna neki. Igazság szerint nem tudom, hogy a férfi akadt-e volna jobban ki a bénaságomon, vagy én, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy én hamarabb a falnak mentem volna. Behúztam a kéziféket, majd áttettem a jobb lábamat a gázpedálra. A motort 1500-ig kipörgettem, majd a kuplung felengedésével a mutató visszaesett 1000-re. Kioldottam a kéziféket, a kocsi pedig lassan döcögött át a nedves vasúti síneken…

Élőhalottak - 1. fejezet: A tükör nélküli kastély

1988

- Ámulatos! – áradozott az egyik turista, majd megnyomta a felvétel gombot, és a vaku majdnem megvakított mindenkit.

A kis csoport lelkendezve pásztázta végig a vár minden egyes szegletét. Az idegenvezető egy fiatal csinos nő volt, hosszú göndör szőke hajjal, kék szemekkel, domború csípővel és mellekkel, szóval egy olyan teremtés, akin minden férfinek megakadt a szeme. A 20-as éveiben levő nő lelkesen áradozott minden egyes amőbáról, ami csak a szem elé tárult. Akcentusából kiérezhető volt a havasalföldi nyelvjárás, de ez csak előnyére vált ebben a szakmában, ugyanis így tette élvezetessé a sok óra monológot, amit mindig elmondott a kedves turistáknak. Az idegenvezető magabiztosan lépdelt magassarkú cipőjében, melynek minden egyes koppanása visszhangzott a szinte üres helyiségekben.
A csoport lelkesen vette szemügyre a díványt, majd minden egyes XV. Századbeli kézzel írott kódexet, melyek a magas polcokon foglalták a helyüket. Az alig eltelt 500 év alatt az iratok még mindig hibátlannak tűntek, csak úgy, mint a bútorok, és minden más, ami a kastélyban volt. Meg sem látszott fél évezred múlása.
- Úrnőm, vendégek érkeztek – lépett be a szobába Amelia két kopogtatás után.
Rosalie egy vörös bársonnyal borított karosszékben ült. Veszélyessége ellenére a kandallóban táncoló lángokat fürkészte, agyát elöntötte a semmiség fogalma. Nem gondolt semmire, mert nem is tudott. Nem volt ember, akit az érzelmei irányítsanak, és ilyesmi csekélységeken gondolkozzon. De abban biztos volt, hogy mindennek megvan a maga helye.
67 év eltelte után is az arca előtt égtek a képek, amikre fittyet kellett volna hánynia, de nem tudta elfelejteni, az apja jéghideg semmitmondó arcát, és a szívéből kiálló karót. És még mindig nem értette, miért ért neki ennyit egy nő? Feladta az emberi mivoltát, eladta a lelkét az ördögnek, csak hogy később elveszítse a szeretett nőt, és örökké szenvedjen? Ostobaság!

A nőt gondolatai közül Amelia kopogása zökkentette ki. Hál’ Istennek!

- Vendégek? – kérdezte, majd felállt a székből és szolgája felé fordult – Akkor kellőképpen kell fogadni őket, nem? – azzal a nő szemei vörösen kezdtek el szikrázni, ami csak egyet jelentett, aki a kastélyban van, az már nem megy el innen soha – Hozd a kedvenc ruhámat! Jól akarok kinézni a vendégeink előtt!
- Igenis, asszonyom! – azzal meghajolt uralkodója előtt, és arcára egy ördögi mosoly ült ki.
A csoport lassú léptekkel haladt végig a szűk folyosón, melyen egy vörös szőnyeg futott végig. A szürke falakon festett képek lógtak, valószínű a Gróf életéből egy-egy pillanat.

- Hű! – mondta egy férfi, aki megállt az egyik előtt, és csodálta a képet.
A vásznon egy fiatal pár volt látható, a bal oldali magas férfi öltönyben bizonyára Drakula lehetett, a jobb oldali nő meg valamiféle rokona, vagy szerelme. Legalábbis ezt olvasta le az örömmel teli arcokról.
- Ez a kép még az 1470-es évek idején készült. Drakula állítólag beleszeretett Mátyás király húgába. Mikor a király megtudta a férfit kitiltotta Budáról, ezután kezdett el Drakula bujdosni.
A csendet egy lassú ütemben tapsoló alak törte meg, aki a fal árnyékában állt. A taps közben félelmetesen mosolygott, majd fogait villogtatta.
- Brávó! Brávó! – mondta még mindig tapsolva, majd kilépett a fal árnyékából – Gyönyörű mesével etetik a népet! Azért maguk mégsem olyan okosak, mint amire számítottam.
A szőke nő és a férfi ereiben meghűlt a vér, amint a harmadik félt nézték. Habár nem nézett a szemükbe, a megjelenésében mégis volt valami taszító, ami azt kiáltotta „futás!”, de ők csak álltak egy helyben, és földbe gyökerezett a lábuk.
- Mi-miért? – hebegte végül a nő, majd magához szorította a kezében levő mappát, úgymond, védekezés képen.
- Ugyan, ugyan, ugyan! A kép 1490-ben készült – kezdte Rosalie – A képen lévő emberek egy szerelmes párt alkottak, melyet csak a halál választott ketté. Mellesleg, Drakula valóban szerette Mátyás húgát, és ő is szerette Drakulát. Oly annyira, hogy képes volt feladni sötét mivoltát, és katolikus vallást vett fel, hogy elvehesse Rosemarie-t. Ez persze titokban történt, a szem elé csak annyi került, hogy ők szerelmesek egymásba. Ezután Mátyás beakarta börtönözni Drakulát, de nem tudta. Ugyanis ő már addigra eladta a lelkét az ördögnek – mondta, majd félelmetesen mosolygott, melytől minden megfagyott a két emberben – Na és persze megszöktette Rosemarie-t, és elhozta ide, a birtokára, és szerelmesen éltek. Vannak dolgok melyeket nem értek, de úgy vélem sosem fogom megérteni. De ha azt nézem, Drakula még hús vér ember volt, mikor Rose-ba szeretett, majd ezután adta el a lelkét, ez egészen más. Mégis vannak kételyeim, de ez már az én dolgom.
- Honnan veszi ezt a sületlenséget? – kérdezte a férfi, miután végighallgatta a nevetségesnek tűnő mesét.
- Hogy honnan? – azzal annyira közel lépett hozzájuk, hogy szinte a fülükbe suttoghasson – Drakula gróf lánya vagyok!
Ahogy az utolsó szavak elhagyták a száját szemei vörösen izzottak, hosszú fekete haja fehérré változott. Éles körmeivel felhasította a két alak nyakában dobogó ütőeret, majd hátat fordítva nekik hagyta, hogy a földre rogyjanak.
- A tiéd lehet, Amelia! Nekem van egy kis elintéznivalóm – mondta a vámpír, az árnyékban megbújó lénynek, majd tovább haladt a folyosón, a díszterem felé.
Am alaposan szemügyre vette a holttesteket, majd úgy döntött, hogy elfogyasztja. Nem akarta, hogy Úrnője válogatósnak higgye, így is épp eleget köszönhetett neki. Először is, hogy nem dobta ki őt, mikor Drakula meghalt, másodszor, hogy Rosalie megmentette az életét még 300 évvel ezelőtt egy véres éjszakán, amikor a családját kiirtották, és talán a fajtáját is. Nem vámpír volt, viszont ugyanúgy természetfeletti lény, úgynevezett succubus. Egy olyan lény, melynek termete alig nagyobb 150 cm-nél, karmai hosszúak, élesek. A legnagyobb dolog mégis a szárnyakat jelentette, amiket bármikor használhatott, így levegőharcban elég jó volt.

- Hölgyeim, és Uraim – kezdte el Rosalie, majd a vendégekre nézett – legyenek üdvözölve a kastélyban! Sajnálattal Drakula gróf ma nem tud velünk tartani, de remélem, kárpótolhatom önöket ezzel az ínyencséggel, amit feltálaltunk. Bízom benne, hogy ízleni fog maguknak!
Azzal a nő széttárta a kezét, és a szabad ülőhelyekre mutatott a hosszú asztal körül. A vörös-fekete fodros ruhájában még magabiztosabbnak tűnt, és szebbnek, mint valaha. Hollófekete haja pedig vízesés szerűen omlott csupasz vállaira. Vörös ajkai pedig mindenki figyelmét felhívták. A csoport tagjai moccanni sem bírtak.
- Ugyan kérem, jöjjenek közelebb! – törte meg a csendet, ismét a nő, majd felállt a székből, és most már teljes egészében ott állt a turisták előtt. Minden kétség nélkül tudták, hogy egy fenevaddal állnak szemben, és nem tehetnek ellene semmit.
Rosalie odament egy férfihoz, majd végigsimított a frissen borotvált arcán, majd keze a nyakára, és a lüktető ütőérre siklott.
- Hm – morogta, majd lehajolt, végignyalt a bársonyos bőrfelületen, és szépen lassan belemélyesztette a fogait.
A vér végigfolyt az állán, majd nagyokat kortyolt a nyakból, és élvezte a friss szagot.
A turisták megrökönyödve nézték a jelenetet. Két nő azon nyomban elájult, de senki nem zavartatta magát, hogy segítsen nekik. A termet elöntötte a félelem szaga.
- Vámpír – suttogta halkan egy férfi, majd üvölteni kezdett, mikor eljutott az agyáig a tudat – VÁMPÍR!!!
Azzal a csoport elkezdett rohanni kifelé. Amint a küszöbhöz értek a kétoldalú ajtó becsapódott előttük, és ezennel a kastély foglyaivá váltak.
- Ugyan kérem, hova sietnek? Azt hiszik ennyivel beérem? – kérdezte Rosalie, miután a kiszívott halott tetemet a földre hajította, és tett pár lépést az idegenek felé – Ugyan, ne féljenek tőlem! Mire megéreznék a fájdalmat, addigra már mind halottak lesznek.
Ha valami jót tanult Rosalie az apjától az az emberek kivégzése volt. Pontosan tudta hogyan váltsa ki az érzéseket másokból. Majdnem olyan volt, mintha megbabonázná az embereket. A lány szeme elvörösödött és az ebédlőt sötétség töltötte meg, amitől még jobban megrémültek a turisták.

            Egy kar mozdulatra mindenki a földön hevert eszméletlenül. A nőnek elég volt az az egy áldozat is, nem volt szüksége többre. Ellenben…
- Amelia! – kiáltotta, majd a szolga azon nyomban ott termett mögötte.
- Úrnőm?
- Vidd ezeket a testeket a kriptába!
- Igenis!
- Azaz…
-Hm?

- Egy férfit vigyél a szobámba!
A succubus kíváncsi tekintettel nézett Úrnőjére. Még sosem kérte ilyenre, és tudta, hogy Rosalie-nek nincs szüksége ilyen fajta kielégítésre. De mégis akkor mi dolga van azzal a férfival, ha nem rabszolgának akarja?
- Egy férfit? – kérdezte Amelia, nem-e csak rosszul értett valamit.
- Meg tudod tenni, vagy sem?! – gurult be a vámpír, majd elhagyta a termet.
- Igenis, Úrnőm! – mondta, de akkorra az Úrnője már nem hallotta.

 

Ezentúl próbálom majd egy-két saját készítésű képpel feldobni a blogot, amit általában a jobb sávban láthattok :)

Élőhalottak - Prológus

Prológus

1921

Hát tényleg ennyire egyszerű lett volna megölni téged?

Futott végig a nő agyán a gondolat, miközben a felakadt szemű férfit arcát vizsgálta, aki mozdulatlanul feküdt a földön, egy karóval a szívében.

Több száz évnyi örök élet után így ér véget a történeted?

Hófehér fürtjei az arcába lógtak, miközben vörös szemeivel még mindig a férfit pásztázta.

- Úrnőm, segíthetek valamiben? – kérdezte az ifjú tanonc, aki egy közeli fáról ugrott a nő mellé, térdelő helyzetben.
Az ifjonc a fejét tiszteletteljesen lehajtotta, két copfba fogott fekete haja vállára omlott.
- Milyen érdekes ez a semmi, amit az emberek életnek neveznek igaz? Az örökkévalóság azért mégsem jelenti azt, amit gondolnánk, egyszerűen csak nem öregszünk, és sosem fáradunk el, a sok vérért cserébe, amit megiszunk.
- Úrnőm?
- Egyszerűen csak nem tudom elhinni, hogy néhány havasalföldi bojtár végzett vele. Egy karóval…
- Megesik az ilyen – válaszolta Amelia, majd most először vett bátorságot magán, hogy végigmérje az előtte fekvő tetemet.
- Lehet Am, de nem Drakulával. Habár, még így is tovább húzta, mint azt gondolni reméltük volna.
- A felesége halála nagyon megviselte. Bocsánat! Ezt nem kellett volna – kezdett el esdekelni a lány, majd ismét a földet vizslatta.
- Semmi baj, Am. De ha nem lett volna ilyen bolond, ő is örökké élne. De neki fontosabb volt egy átlagos embernek a szeretete.
- De hisz ennek a szerelemnek a gyümölcse Ön!
- Ne beszélj hülyeségeket! – förmedt rá.
- Sajnálom!
- Minden esetre, a kastélyba vissza kell vinnünk a holttestet, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Senki nem tudhatja meg, hogy mi történt!
- Értettem! És mi lesz a pásztorokkal? – kérdezte aggodalmasan Am, miközben már Drakula testét a hátára vetette.
- Ó, azokat csak bízd rám! – mondta a nő, majd egy szempillantás alatt eltűnt a sötét erdőben, amerre a pásztorok távoztak.

Vigyázz magadra!

A neoncső villogott, amint apám az utolsó holmijait pakolta be a kisméretű sporttáskába. Gyors pillantást vetett a táska tartalmán, majd elgondolkodott, kell e még valami. Nem tudta mennyi időre megy, hova, és mi lesz a dolga, de mennie kellett. Nem lehetett ennek a pillanatnak örülni. Mikor este 22-kor felhívják az embert azzal, hogy kapja össze a sátorfáját, mert menniük kell messzire segíteni. Ez várható volt, de alig 5 óra alatt eléggé gyors. Apa végül behúzta a táska cipzárját, amit alig tudott, mivel úgy tele volt pakolva a ruháival, iratokkal, hálózsákkal. Egy gyors hívást dobott kolegája felé, miben megkérdezte, tele van e a busz, majd a készüléket visszacsúsztatta az övén levő kopott tartóba. Anyám csak állt, karba tett kézzel, és nézte, amint a férje hurcolkodik. Nem is tudott mást tenni. Tudta, hogy apámat keményfából faragták, de ennek ellenére aggódott. Meg aztán, újból mennie kellett, talán napokra, olyan helyre, ahol nem is volt térerő. Szívem szerint én is összecsomagoltam volna, és mentem volna. Nem törődtem volna sem azzal, hogy fiatal vagyok, sem azzal, hogy lány, sem azzal, hogy gyenge. Olyan késztetést éreztem, mint még soha.

Apám felém fordult, majd az arcomra nyomott búcsúzóul egy puszit – Vigyázz anyátokra!
Nehéz volt, de kicsit mosolyra húzódott a szám, és bólintottam. Lehet, hogy nem fiúnak születtem, mint azt várták, de kiélvezhettem az elsőszülött jogát. Apám úgy intézte hozzám a szavait, mintha egy vasból kovácsolt férfi lennék, aki képes megvédeni az anyánkat, és a családot.
Kijjelebb kísértük. Végignéztük, amint felhúzza magára a feketére bokszolt munkáscipőjét. Még a kabátot is segítettem neki feladni, mivel alig találta az ujját. Az udvarra érve a motorra tette a táskáját, és a túlélő csomagját, amit az imént készítettünk neki össze, szendvics, víz, étel, ami kell. Tanácsomra hátraviharzott a gumicsizmáért. Az ember sosem tudhatta, mikor lesz rá szükség. Még az is lehet, hogy ő is beáll segíteni a gátépítésben, és akkor jól jöhet egy pár gumicsizma.

Magamhoz öleltem apámat, amitől anyám elérzékenyült.

Végül megpaskoltam a férfi vállát – Ügyes fiú legyél ám! – mondtam, amitől apám csak halkan felkacagott.
Majd félreálltam az útjából, és kitolta előttem a Peageau (pözsó) motorját. A kapuban megcsókolta anyámat, majd felült a motorra. A majdnem 23 óra ellenére lég kellemes idő volt. Egy szál trikóban sem fáztam, vagy csak nem törődtem a hideggel. De arra emlékszem, hogy már sokadik éjszaka óta ez volt az első alkalom, hogy a csillagok látszódtak az égen.

            Apa a lyukba dugta a kulcsot, majd megpróbálta beindítani. Úgy hetedjére próbálkozott, mikor a motor végre felbőgött. A hátsó lámpa vörös fényei majd kisütötték a szememet. Végül apu intett, lecsapta a plexit, és meghúzta a gázt. Az utca közepén a szerkezet ismét leállt, majd a következő indításkor már eleven volt a motor.

Hallottam, amint kikanyarodott, majd megvártam, míg a motor hangja elveszik a késő esti szélben…

(Megtörtént este alapján)

Kettőnk kardja

Vajon milyen érzés lehetett, mikor egy démonba döfte a kardját, markolatig? Mindent beterített a mocsok. Biztos nem volt a legjobb, amint egy olyas valamit kell megölnie, amivé lassan vált. Bárcsak akkor nem lettem volna olyan önző, magamnak való. Nem azzal kellett volna törődnöm, hogy egyre erősebb legyek.

Észre kellett volna vennem téged. Akkor még nem volt késő. De egyre csak arra buzdított, hogy váljak minél jobb harcossá. Már értem miért akartad ennyire. Tudtad, hogy eljön a nap, mikor már nem leszel mellettem, és meg kell védenem magamat. Nem csak magamat… A falunkat. Már értem, miért bántál velem olyan keményen. Arra készítettél fel, amit enélkül nem tudtam volna megtenni. És még ma sem tudom, hogy tettem.

Megfogtad a kezem, amiben a kardot tartottam, és arra kértél, hogy végezzek veled. Tudtam, tudtam, hogy mivé válhatsz, de még így sem tudtalak megölni. Majd rántottál egyet rajtam, és a kard markolatig hatolt, majd átszúrta a testedet. Addig a napig nem tudtam, mit jelent igazán ölni, vagy elveszteni valakit. Te tanítottál meg rá. Te tanítottad meg, hogy hogy forgassam a kardot, hogy védjem meg magam, és hogy hogyan szeressek.

A kezemben lógó kardomra pillantottam. Láttam az élén a tükörképem, majd az ő szemeit. Nehéz egy olyan kardot használni, ami az ő keze által készült, és minden erejét, akaratát ebbe a fegyverbe ölte bele, csak hogy az én kardom egy különleges kard legyen.

Ezzel nem csak egy remek eszközt adtál a kezembe, hanem egy rettenetes súlyt tettél a vállaimra. Minden nap szembesülnöm kell a történtekkel, és arra kell gondolnom, hogy véghezviszem azt, amit te akartál.

Szorosan megmarkoltam a fegyveremet, majd a földbe szúrtam, amekkora erővel csak bírtam. A naplementében, a virágok közt, a tengerre néző szikla tetején ott fénylett a kardunk. Egymás mellett…

A tél első pelyhei...

            A tél első hópelyhei hullottak körülöttem. Az ég felé fordítottam az arcomat, és hagytam, hogy a pelyhek a véres arcomra hulljanak. Kezemből kicsúszott a vérben úszott kard. Lehullt a hideg földre. Nem tudtam levenni a szememet a színtelen égről. Ő jutott eszembe. Eszembe jutott az arca, amint követelte, hadd jöjjön. Nehéz volt úgy néznek rá, és a torkának fognom a kardját, de nem tehettem mást. Még az sem volt biztos, hogy én túlélem, nem akartam őt is bajba keverni. Sőt… Még mindig nem biztos, hogy túlélem. Reggelre a méreg elöntheti a testemet, és onnan már nem tudok visszafordulni. Nem lett volna túl szerencsés, amint látja, hogy teljes egészében átalakulok, és egy olyan szörnyeteg válik belőlem, akit ki kell végezni. Neki kellett volna megtennie. A puszta két kezével. Hagyott volna megszökni inkább, de nem tudott volna végezni velem.

Istenem, mond, miért kell mindennek így történnie? Miért?

Mennyi éjszakán át fohászkodtam Istenhez, hogy segítsen? Hogy békére leljünk, és egy tökéletes világban élhessek vele? De az akaratom egyre kevésbé akart beteljesedni, egyre inkább rosszabb lett. Így már nem csak másokkal, de saját magammal is meg kellett küzdeni. Nem mehet így tovább, és ha egy nap akkor alakulok át, mikor Ő is a közelemben van? Végeznem kell magammal, amíg nem késő!

            Nem tudom, miért, de nem tudtam elszakítani tekintetemet az égről. Annyira tiszta volt. Pont, mint Ő.

Nem hagyhattam, hogy végignézze, amit csináltam. Öltem. És ehhez nekem is részben átkellett alakulnom. Megrémült volna a látványtól, amint végzek az ismerőseivel, akik már démonok voltak. Megakart volna állítani. A vadászatnál ki kell iktatnunk az érzéseinket, és tudom, hogy ő erre nem lett volna képes. Mindegy, hogy mit tettem, és miért. Lényeg, hogy az egykor általa szeretett emberek most itt fekszenek a hóban, véresen, és démon képében… 

A kardját... az én kardomat...

Kardját nekem szegezte. Arcáról addig sosem látott komolyságot olvastam le. Vele akartam menni. Mindennél jobban akartam ezt, és ő nem hagyta, nem értettem miért. Meglepett arccal néztem rá, amint a hópelyhek szálltak körülötte, és a hideg téli szél belekapott fekete hajába, sötét kimonójába. Érdekesen hangzik, de annyira festői volt akkor az a kép, csak a kard nem kellett volna oda, amit a nyakamhoz szegezett. Ezt ő sem gondolta komolyan! Azaz mi az, hogy csak így simán a torkomhoz fogja a fegyverét? Azt a fegyvert, aminek most nálam kéne lennie, ő meg egyszerűen lenyúlta. Magam ellen akarja fordítani a saját kardomat? Ez akkora őrültség! És hogy tud az arca ennyi időn át rezzenetlen maradni? Meg mi ez a fordulat? Sosem tett volna ilyet. Most miért?

- Edward? – néztem rá kérdő tekintettel – Mégis mit jelentsen ez?
Nem válaszolt. Csak nézett tovább a komoly arcával, amit akkor láttam először, de már utáltam.
- Nem érünk ilyenre rá! Eressz! Ki kell mennem! – mondtam, majd remélve, hogy elenged megmozdultam.
A terveimet keresztbe döfte. A kardot még közelebb nyomta a torkomhoz, a hegye szinte már súrolta a nyakamat. Nem értettem, miért nem enged ki a mezőre, hogy segítsek a többieknek a csatában.

- Normális vagy te egyáltalán?! A többiek kint vannak a fagyban mi meg iderohadunk miattad, ahelyett, hogy segítenénk! Eressz el! – kiabáltam már dühösen.
- Nem! – ezt az egy szót kaptam válaszként, az idegesítő arca mellé.
Tudtam, hogy ez az arc csak azt jelentheti, hogy valami fontos dolgot vett a fejébe, és nem akarja, hogy bárki is megakadályozza benne, különösebb képen én. Életemben először utáltam ennyire Edwardot. Szemét!
            Megfordult, és elindult a havas puszta felé, ügyet sem vetve rám.
- Nem rázhatsz le csak így! Én is megyek, ha akarod, ha nem! – szóltam, majd máris elindultam.
            Észbe sem kaptam. A férfi ott termett előttem. Ajkait az enyéimre tapasztotta. Éreztem még ajkainak édes ízét, majd elkezdett velem forogni a világ, és sötét lett….

Tedd meg!

- Tedd meg! – imádkozott magában a lány, és várta az újabb pofont az előtte álló sráctól.
Talán megérdemelte, nem kellett volna beszállnia a bunyóba, de ő csak a barátját próbálta menteni, aki lekezelte emiatt a lányt, és felhúzta a nyúlcipőt. Kyra két horgot kapott már, most térden állva, véres arccal várt a harmadikra. Már az első után érezte, hogy így nem lesz rendben minden, és elhagyta korán az ereje ahhoz, hogy szembeszálljon. Csupán szavakkal tudott visszavágni.
- Nos, szöszi, remélem büszke vagy magadra! Kihúztál a szarból egy srácot, aki tetszik neked, cserébe megalázott, és felhúzta a nyúlcipőt. Mindegy, később megjárja még, de közel sem azért, ahogy veled bánt. Azt megérdemelted. Van egy egyességem – kezdte, majd lehajolt a lányhoz, hogy szemtől szembe kerüljön vele – Bocsánatot kérsz, leszel a szolgám, cserébe nem bántalak.
A lány válasz helyett olyan erősen megfejelte a fiút, hogy felszakadt homlokán a bőr, és a vér végigfutott az arcán.
- Te rohadt kúrva! – kiáltotta, majd fellendítette a lábát, hogy arcon rúgja a lányt.
Kyra alig tudott a két karján megtámaszkodni a földön. Nem volt már ereje ahhoz, hogy félre ugorjon, vagy elkapja a fiú lábát, ami egyre inkább felé közeledett. Nem tudta elhinni, hogy annyian vannak körülöttük, és senki sem ment a segítségére, még ha nem is kellett volna más ügyébe avatkoznia. Fáradt szemei egyre csak várták a rúgást, amit talán már meg sem érzett volna.
Felnézett, mikor hosszú ideig nem történt semmi. Egy magas férfi állt előtte. Lehetett 21. Amennyit hátulról látott, és amennyit feltudott fogni, abból ítélve elég jóvágású fickó lehetett. Minden esetre az ő megjelenésére a banda megtántorodott, és inkább eltűnt, miután a férfi megfenyegette őket. A fickó hátra fordult, majd lehajolt Kírához, akit éppen időben kapott el, mielőtt teljesen a földre zuhant volna. Felvette karjaiba a lányt, majd vele együtt ment végig az iskola hosszú folyosóján. 

Miért nem?

Késő délutánra járt már. A nap sugarai már csak a lombok alját világította meg, miközben a levegőt a kora őszi csípős szél járta át. A lábai alatt ropogtak a kavicsok, amint végighaladt a régi síneken. A hosszú barna haját összekócolta a szél, de nem törődött vele. Sokszor sétált már a síneken, a nyári estéken, de sosem volt annyira szomorú, mint akkor. Minden remény elhagyta, már azt sem bánta volna, ha jön egy mozdony és halálra gázolja. Akkor legalább megszabadította volna a világot a létezésétől.

Ekkor meghallotta a felé tartó vonatot, és érezte a lába alatt a közeledését, amint a sínek egyre jobban csörömpöltek. A masiniszta sípolt. A lány bágyadt tekintettel a mozdony orrára nézett, farkasszemet a fénnyel. Ez volt, amit utoljára látott.

A következő kép, amit látott az a kékes-lilás ég volt, amin már megjelent egy-két csillag. Érezte, amint a mellhasát nyomja valami, és alig kapott már levegőt a nehéz súlytól. Megpróbált felülni, amikor észrevette, hogy egy férfi nehezedik rajta. A fickó megmozdult, majd megtámasztotta magát a kinyújtott karjain, és a lány arcát fürkészte. A nő lélegzete elakadt. Mintha csak az álmából lépett volna vissza az életébe a pasas, aki az imént akadályozta meg a halálát. Látta már őt valahol. Valahol, de maga sem tudta megmondani hol, és miként. De tudta. Legbelül érezte, hogy talán az előző életében már biztos látta. Ezeket a gyönyörű barna szemeket, a finom szőrzetet a mellhasán, az izmos karjait, és a mosolyát, ami most is ott volt az arcán, értetlenül. 

Az úton

       Három órája ülök a volán mögött, és tartunk egyenesen Virginia City felé, San Franciscóból. Én sem gondoltam komolyan a dolgot, hogy 244 mérföldet megteszek, az oldalamon egy lőtt sebű férfival, akinek a nevén kívül nem sokat tudok, még az életkorát sem, sem, hogy honnan származik. Annyit tudok, hogy egy nagy kereskedelmi cégnek egy fontos embere, és el kell juttatnom egy biztonságos helyre, ahol nem vadásznak rá. Kár, hogy későn figyelmeztettek. Ha nem szarakodnak annyit, talán megúszhattuk volna az egész délutáni ámokfutást épp bőrrel. Elsődleges feladatom, hogy amint beérünk, a legközelebbi városba elvigyem Robertet egy kórházba, ahol kiszedik a combjából a lövedéket, és lekezelik a sebet. A fickónak nem nevezheti ezt a napot tökéletesnek. A legközelebbi település félórányira fekszik északra. Reno Sparks-ban majd kiveszünk valahol egy szobát, és csak reggel tudunk tovább indulni Virginiába. Onnan már gyerekjáték lesz az egész. Meghúzzuk magunkat a cégünk egy ingatlanában, és várjuk a további utasításokat. Nem tudom, mit véthetett ez az ember, de csak úgy nem kezdenek el üldözni egy férfit. Mindegy, annyira nem érdekel, elvégre nem az információimért fizetnek, hanem hogy megvédjem az ügyfelemet. Jelenleg teljesen magamra vagyok utalva. A telefonom lemerült, a tartalék aku bedöglött, és már csak két táram maradt. Mindet el kellett használnom, mikor az autópályán üldöztek minket. Egyetlen segítségem a térkép, semmi több.

            A mellettem alvó férfi kb 30 lehet, de ebben sem vagyok teljesen biztos. Zöld szemekkel, kicsit hosszabb barna séróval, és borostyával. Végtére, nem néz ki rosszul. Az a típus, aki után megfordulnak a nők. Igazság szerint nem sokat kommunikáltunk, sőt egyáltalán semmit. Épp egy utcai csete-paté közben csíptem fel. Először nem akart hinni nekem, hogy én vagyok a testőre, de mikor felmutattam az igazolványomat beugrott mellém az anyósülésre. Akkor már meg volt lőve, szóval épp az utolsó pillanatban ugrottam be a képbe.

Mellesleg csupa vér lett a kárpit! Nem rég volt egy hétig a kocsim a szerelőnél, most meg vihetem a tisztítóba. Remek! Elvégre mindegy. Hozzászoktam már, hogy a munkám ezzel jár. Még mindig jobb, mint mikor egyszer üldözés közben borultam fel a kocsival. A jármű darabokra tőrt, szerencsére volt rá biztosításom, így meg tudtam javíttatni, emellett még hetekre a kórházba is kerültem, és a rossz kórházi kosztokon kellett élnem. Komolyan mondom, ott halálra éheztetik az embert! Hála az öcsémnek, aki minden harmadik nap benézett és hozott normális kaját.

            Már öt éve benne vagyok a szakmámban, és jónak mondhatom magam. Azt hiszem, kislány koromban is már nyilvánvaló volt, hogy engem nem plázacicának teremtett a jó Isten, hanem, hogy rendet tegyek. Ezalatt azt értem, hogy elég korán elkezdett érdekelni a harcművészetnek minden ága, és a fegyverek. Kétszer váltottam általánost, mert kicsaptak az agresszív természetemre hivatkozva. Pedig megérdemelték azok a fiúk! Sőt! Többet kellett volna akkor adnom nekik. A gimi idején már nem volt baj. Mindig egy olyan fordulóban kaptam el az illetőt, ahol nem volt tanár, így bizonyíték nem igazán volt ellenem, és igyekeztem olyan sérüléseket hagyni, ami fájt a srácnak, de nem látszott meg. Amint betöltöttem a 18-at megszereztem a fegyvertartásit. Mivel nagyon érdekelt ez az ág, ezért elhatároztam, hogy személyi testőr leszek, és be is vált. Igaz meg van a hátránya is.

Egyfolytában az emberem nyomában kell lennem, figyelnem kell minden egyes mozdulatát, ha lehet még a wc-re is el kell kísérnem. Akkor a legrosszabb, mikor egy hülyével áld meg a sors, aki hamarabb lövi le magát, mint az ellenségét. Ezek mellett nem igazán van magánéletem, de sokszor nem is bánom, úgysem tudnék egyedül mit kezdeni. Viszont sok helyre be tudok jutni, mivel mindenhol vannak kapcsolataim.

            Fáradtan Robertre pillantok, aki éppen valahol a virágos réten kóvályoghat az álmában. Szívből remélem, hogy a kórházig kihúzza valahogy, és nem kezd el ballagni a fény felé. A vérzést ugyan el tudtam állítani, de lőtt sebekkel még nem igazán volt dolgom, műteni nem tanítottak az iskolában, de majd kérvényezem, ha legközelebb arra járok. Kész mázli már az is, hogy a kocsimban mindig tartok egy komplett elsősegély dobozt, és annakidején felvettem a tantárgyat.

- Hol vagyunk? – kérdi Robert.
A szemében látom a fáradságot, és a fájdalmat.
- Kb 20 mérföldre Reno Sparkstól. Amint oda érünk elviszem egy kórházba, majd az éjszakát egy motelben fogjuk tölteni, és reggel folytatjuk az utunkat. Innen már csak 30 mérföld lesz Virgíniáig.
- Értem – mondja, majd egy pillanatra lehunyja a szemét – Megköszöntem már, hogy megmentett?
- Hm? Nem – válaszolom, majd ismét az útra szegezem a tekintetemet.
- Köszönöm!
Hangjában valami nagyon messzi dolog cseng. Kezdek aggódni, nehogy későn érkezzünk a kórházba. 

Az idő múlása

A kávéfőzőből halk suhogással folyt a pohárba az őrölt kávé. Mindent imádtam a kis házban. A régifajta tusolót, a törött tükröt a kagyló felett, a konyhában a kis fehér hűtőszekrényt, a sarokban zúgó fagyasztót, sőt még a gáztűzhelyet is, amit néha alig tudtam begyújtani. Még azt a rohadt régi tévét is csíptem, amit csak ritkán használtam, ennek ellenére mégis sokszor csak a hangyákat láttam a képernyőn. Olyankor kettőt beleütöttem, és máris működött. Az egyetlen modernebb cucc a házamban egy laptop volt, ami az íróasztalomon hevert. Többnyire csak vészhelyzet esetén használtam azt is, a munkámhoz, vagy ha egy fontos e-mailt vártam. Nem használtam se filmnézésre, se zenehallgatásra. Ha zenét akartam egyszerűen csak feltettem egy bakelit lemezt, és élveztem Elvis Presley hangját, a konyhában táncolva, főzés közben. Az ágyamon egy ősrégi mobiltelefon hevert, ami mostanában egyre többször eljátssza, hogy önállósítja magát, hol kikapcsol, hol nem ér el senki, hol darabokra hullik.

De mit vártam? Szeretem a régi dolgokat, és utálok változtatni, újítani. Úgy szeretem az engem körülvevő világot, ahogy azt mindig is megszoktam. Imádtam kilépni az erkélyre, ahol kilátást nyertem a város egyik legélénkebb területére. A velem szemben levő szürke háztömbökre, amint épp a szennyes lóg a ruhaszárító köteleken, a kis utcákra, amik az épületek között futottak fel; a sarki pékségre, ahol a kedvenc kenyeremet vettem; az idős hölgyekre, akik nap, mint nap a kispadon ültek, és beszélgettek; a szemben levő zöldségesre; a régi strandra, óriási medencével, amit annyira szeretek; arra a számtalannyi emberre, akik elhaladtak a főúton és a járdákon, mindannyian máson agyalva, és a kedvenc kis kocsmámra, ami ott húzódott meg a háztömbök között. Még azt is tudtam, mi lehet ott, ahol nem láttam a terepet. A lakótelep közepén egy focipálya terült el, mellette pedig egy játszótér, nap, mint nap telis-tele gyerekekkel. A háztömbökön túl pedig egy iskola volt, ahova jártam. Viszonylag régi volt már az épület, 25 éves kb. Kívülről a falak zöldek voltak, belülről pedig ott virított minden sarokban, minden egyes négyzetméteren egy repedés, ami elárulta az öregségét. Viharosabb napokon alighanem „csónakkal tudtunk közlekedni” a termekben, annyira beázott. Az ablakok megreccsentek, amikor kinyitottuk. A WC ajtók tele voltak firkálva olyanokkal, mint: olé, I love you, meg egy csomó ismeretlen férfinévvel. A lépcsőházak annyira szűkek voltak, hogy három ember már nem fért el egymás mellett. Még az a nagy udvar is vonzott, ahol a köveken gyalogoltunk minden szünetben, és ahol leültünk mindig egy fa alá beszélgetni.

Ezek ellenére mit látok most? Mi vesz körül? Minden megváltozott. A nappaliban egy falnyi tévé lóg, amit már nem kell szétvernem ahhoz, hogy legalább egy csatornát fogjon; mellette egy óriási hifitorony, majd’ plafonig érő hangfalakkal, és már nem Elvis énekel a túloldalon; a fürdőben vadiúj zuhanyzókabin illegeti magát, még zenél is; a mosdókagyló fölött egy gyönyörű tükörben néz vissza rám minden nap egy idegen; a konyhában elektromos sütő, ezt az egyet nem is bánom, hisz könnyebb kezelni; mosogatógép; és egy baromi nagy hűtő a sarokban, amiben három hulla elférne + egy feldarabolva. Tudom, előbb utóbb minden tönkremegy, de hiányzik az a sok dolog, amiben felnőttem. Még az a nyamvadt hűtő is, aminek a végén már be kellett csapni az ajtaját, hogy bent maradjon.

Hogy mi hiányzik még? A kocsi. Emlékszem életem első kocsijára, amire magam dobtam össze a pénzemet, amiért megdolgoztam. Szerettem. Egy piros Ladáról van szó, kockalámpákkal. Nem mondhatjuk, hogy valami luxus jármű, de szerettem. Olyan otthonias volt a környezete. A kopott üléshuzat, a visszapillantón lógó illatosító, és a hátsó ülésen heverő pulóverem. Ennek ellenére mim van ma? Egy rohadt Mercédeszem. Egy rohadt fekete Mercédeszem… A huzatok vadiújak, a kárpit tiszta, az autó kényelmes, és teljesen biztonságos. Mellesleg, még csak meg sem kell szerelnem, ha elromlik benne valami, mert vannak olyan emberek, akik megcsinálják helyettem. Még ezt is elvették tőlem. Az élményét annak, hogy én magam szerelhessem meg a saját kocsimat. Ha akarnám, sem tudnám ma már megtenni ezt. Igen, kényelmes kocsi, gyönyörű. Olyan jármű, amiért döglenek az emberek. Csak hiányzik az a rohadt illatosító a visszapillantóról; a remény, hogy a szomszéd városba eljutok négy keréken, és vissza; a kopott kárpit; a régi rádió; és az a nyamvadt pulcsi a hátsó ülésről.

            Hogy mi van az erkélyen túl? Nézd meg magad! Az utakat megjavították, sehol sincs egyetlen bukkanó sem, vagy kátyú. A szemközti háztömb egy részét lebontották, és üzleteket, áruházakat építettek a helyére. Most a zöldséges helyett ott díszeleg egy baromi nagy bevásárlóközpont, Nike bolttal, és egyéb márkás cuccokkal. A sarki kis pékség már rég bezárt, a kedvenc újságosom és a kedvenc könyvesboltom már a múlté. Már a strand sem olyan, mint volt. Azt is lebontották, és átépítették. Legalább azt a nagy medencét hagyták volna! A játszótér valószínű elhanyagolva áll, és üresen. A hinta valószínű ott leng magányosan, és a focikapukról is lerohadt a háló. A parkok meg elhagyatottak, és üresek.

Az iskola? Az iskolát felújították. Az egykori zöld iskolám ma már narancssárga színben pompázik. Az épületet beszigetelték, az ablakok le lettek cserélve, a repedések pedig eltűntek a falról. Az udvarról pedig eltűnt a kedvenc fám. Még pár évvel ezelőtt egy vihar csavarta ki. Ballagásom óta egyszer voltam ott az iskolában, azóta sem. Nem is vágyom vissza, hisz már nem azt a benyomást kelti, mint régen. A régi iskolám eltűnésével talán eltűntek az én érzéseim, és emlékeim is, amiket ott éltem át.

És hogy mi történt a kedvenc kis helyemmel? Ott szemben a kis utcák között meghúzódva? Nos, az az egyetlen, ami még mindig ott van. Rácsra és lakatra zárva. A betört ablakon keresztül látni, ahogy bent már minden beporosodott, és a székek lábát beszőtte a pók. És ami a legrosszabb, két éven belül újjáépítik, és a kiskocsmám helyett egy szórakozóhely fog állni, ahova örömmel mennek majd az emberek halálra részegedni, és bulizni.

Szerettem pedig ezt a helyet. Attól függetlenül, hogy kocsma volt, még nem azt jelentette, hogy minden második ember leitta magát, ahogy csak tudta. Nem. Ez annál sokkal több volt! Ide jártunk le minden szombat este a haverokkal. Jókat ittunk a kedvenc sörünkből, de sosem rúgtunk be. Biliárdoztunk, dartsoztunk, olykor pedig csak ültünk a sarokban egy asztalnál, és elfilozofáltunk az élet nagy kérdéseiről.

Így teltek az évek, lassacskán, de boldogan. A szürke háztömbök között. Az omladozó falú iskolában, a játszótéren, a football pályán, ahol annyiszor elestem, és a kedvenc kocsmánkban, ami már a múlté…